Šimko, Dušan: Gubbio – besúgók könyve (részlet) (Gubbio – kniha udavačov (detail) Magyar nyelven)

Polgárova neter Nina prechádzala po štrkom vysypanom chodníku medzi hrobmi neologického židovského cintorína v Prešove a cez hľadáčik digitálneho fotoaparátu zameriavala ten najlepší uhol pohľadu na záber náhrobného kameňa. Cintorín bol zarastený vysokou trávou s množstvom poľných kvetov. Nina mala na sebe letné, dosť staromódne šaty, ktoré jej dodávali vzhľad klasickej elegancie. Šaty si vybrala úmyselne, aby urobila na strýka dobrý dojem. Polgár jej hneď po prílete ešte na letisku sľúbil, že ju na druhý deň pozve do najlepšej reštaurácie v meste. Vedela, že strýko nechce stráviť priveľa času s jej matkou.

Nina bola na svojho strýka dosť hrdá. Predstavovala si ho úplne inak, ako jej ho opisovala matka. Podľa mamy to nebolo z politických dôvodov, keď utiekol v šesťdesiatom ôsmom z Československa. Nie, mama bola presvedčená, že za hranice odišiel, lebo sa – podľa vlastných slov – nudil vo výpočtovom stredisku miestnych závodov na výrobu guľôčkových ložísk. Vďaka protekcii a dávke šťastia dostal vízum do Juhoslávie. Utiekol cez Belehrad, kde mesiace trčal so ženou a malým synčekom v utečeneckom tábore, vlastne v kempingu s poetickým názvom Tri ruže. Tábor bol plný hlučných Rumunov a Albáncov, ktorí to s poriadkom v spoločných sprchách nebrali ani trochu vážne.

Bratranec, psychoanalytik v Michigane, mu pomohol a zaručil sa za neho. Polgár s rodinou opustil špinavý láger. Po mesiacoch vyčkávania dostal vytúžené vstupné vízum a odišiel do zeme zasľúbenej. Škodovku, ktorú nechal stáť pred bránou do utečeneckého tábora, záujemcovia rozobrali na súčiastky a zvyšky karosérie odviezli Cigáni s konským povozom do zberných surovín na brehu Sávy. Po ťažkých začiatkoch, keď prešiel rôznymi džobmi, sa po dvoch rokoch konečne stal manažérom fi rmy General Motors v Detroite. Bratranec veľkoryso pomohol, požičal mu svoju chatu ako dočasné bydlisko a pravidelne mu vyplácal slušnú podporu. Žiaľ, medzičasom umrel na AIDS, čo všetkých v jeho okolí nepríjemne prekvapilo. Azda najviac jeho manželku. Netušila ani v najhoršom sne, že by jej muž mohol mať homoerotické sklony, veď bol vychýrený mačo. Psychiater bol ako bezhlavý jazdec, nevedel si dať pozor. Na jeho pohreb prišlo mnoho pacientov, medzi nimi veľa bývalých milencov. Jeden z nich pred očami zhrozenej manželky položil k stojanu s rakvou zosnulého veniec z čerstvých ruží. Uprostred bola veľká farebná reprodukcia Rembrandtovho obrazu Hodina anatómie doktora Tulpa. Polgár sedel v prvom rade, a tak mu tento dôležitý detail neušiel. Podivná pozornosť, pomyslel si. Asi to bol obľúbený obraz nebohého bratranca. Psychiater si zrejme vytvoril paralelný svet plný vzrušenia a napätia, aby unikol z pasce zdanlivo vzorného manželstva. Na kare sa o bratrancovej bisexualite nehovorilo. Jeho vdova ešte roky po smrti manžela celý škandál tabuizovala. Keď na to prišla reč, jednoducho vysvetlila, že manžel zomrel na rakovinu žalúdka. O dva roky sa úspešne vydala za majiteľa agentúry s nehnuteľnosťami v Chicagu a zmizla z dohľadu rodiny. Polgár jej vždy na Vianoce posielal kartu. Jedného pekného dňa sa pohľadnica vrátila s pečiatkou: adresát neznámy.

Neterine letné sandále s nízkymi podpätkami sa zabárali do trávnika. Páčila sa mu a neubránil sa, aby ju nezačal vychvaľovať:

– Nina, vždy som vedel, že máš vkus. Dnes vyzeráš skvele. Si krásna, úplne zázračná v týchto šatách. Tak som si ťa vždy predstavoval. Divím sa, že sa so svojím starnúcim strýkom vláčiš po cintoríne. To je od teba ozaj veľkorysé.

Nina mávla rukou a zasmiala sa nad strýkovými komplimentmi:

– Si strašne staromódny. Ani v Amerike si sa neprispôsobil. Vlečieš zrejme celý život so sebou starú dobrú Európu. Američania sú fakt skvelí, že ťa medzi sebou znesú.

Neter urobila na neho dobrý dojem, ba čo viac, nadchla ho, na rozdiel od jej matky, Polgárovej sestry, ktorú nevidel päť rokov a vzťah s ňou bol plný problémov. Nina študovala na filozofickej fakulte úplne nemožnú kombináciu – dejiny umenia a nemeckú literatúru – čo jej amerického strýka Antona Polgára, zvaného Tony, privádzalo do údivu.

– Prinajmenšom do tretieho ročníka by si sa mala rozhodnúť, čo chceš vlastne v budúcnosti robiť. Priznávam, nie je to jednoduché rozhodnutie. Ale medzi nami, prečo si sa nerozhodla študovať niečo praktické, napríklad zubarinu? Mala by si myslieť na budúcnosť. Tvoja mama vravela, že si dosť zručná a literatúra veru zručnosť nevyžaduje.

Podľa nej, písať o literatúre dokáže každý somár, ktorý si nahovorí, že je kritický. Väčšina literátov je takto obeťou sebaklamu. Z toho vyplýva, že dentista je bližšie k realite a, navyše, je to remeslo, s akým sa všade uplatníš. Dnes už skoro všetkým deťom korigujú zuby, aby boli pravidelné a zapadali do estetickej normy. Takže roboty by bolo viac než dosť.

Nina mávla rukou:

– Tony, tie tvoje nemiestne žartíky. Fuj, zubarina. Veď vieš, som jednoducho literatúrou posadnutá, ale písať neviem a ani nikdy nebudem. Literáti sú, isteže, zvláštne bytosti, väčšinou sú to však neznesiteľní a bezohľadní egomani. Pravdaže, dnes sú literáti skôr producenti na fungujúcom trhu. Vidíš, ešte šťastie, že nepatríš medzi grafomanov, ale máš slušné povolanie.

Polgár bol pre Ninu prekvapujúcim spestrením študentského života v zaspatej provincii. Konečne niekto z rodiny, kto mal guráž odísť ďaleko za oceán. Strýka považovala za sympatického čudáka, ktorý vzbudzoval jej zvedavosť. V rodine sa o ňom hovorilo vždy skôr v negatívach.

Najmä preto, že neposielal na Vianoce peňažné dary. Mama ho pred jeho príletom okomentovala:

– Môj brat bol vždy opatrný. Už ako školáčik pri večeri radšej trpezlivo čakal, kým hltavo dojem makovník, a potom sa s výrazom labužníka pustil do koláča. Dnes si žije v Amerike ako pán, a my sme tu za boľševika trápne živorili zavretí v tých našich králikárňach. Počula som, že všetky peniaze míňa na hlúposti, chodí vraj do Európy a premrháva peniaze na ženské a po antikvariátoch. Skutočný blázon. Viac si cení knihy ako ľudí. U nás sa neukáže, až teraz sa sem dotrepal. Vraj starať sa o hroby, čuduj sa svete, akoby som sa ja o ne celé roky nestarala.

U neho v Michigane som bola len raz. Keď som ako zázrakom dostala výjazdnuÅL doložku. V jeho obrovskom dome sa človek ani nedostane z miestnosti do miestnosti. Stále som musela kľučkovať v tom príšernom labyrinte medzi stohmi starých kníh. Kto by sa už raz zaujímal o neznámych, bezvýznamných autorov z krajiny, kde líšky dávajú dobrú noc. Sú úplne bez ceny, keď raz nebodaj umrie, kto sa s tým bude babrať? Do antikvariátu za paušálnu cenu. Ak ten papierový Mont Everest vôbec odkúpia. Ani trochu sa nečudujem, že mu nakoniec všetky ženy, jedna za druhou, utiekli. Jednoducho, je to človek na nevydržanie.

Dedičov nemá, okrem teba, Nina. Na mňa neprepíše ani babku, to by radšej všetko daroval útulku pre psov. A tie jeho krátkodobé známosti s nanajvýš zvláštnymi ženami, to nezaváži. Odkáže to všetko azda tebe. Celý dom a k tomu aj tie bezcenné knihy. Stavím sa, že teraz, len čo príde, vymetie všetky antikvariáty v meste a bude sa vracať domov s taškou plnou kníh. Knihy sú zrejme to jediné, čo môjho bračeka zaujíma. V jeho knižnici som videla knihy v exotických jazykoch, ktorým určite nerozumie, takže tie knihy sú len prázdny fetiš a nič iné. O nás či o ľudí všeobecne sa nikdy nezaujímal. Taký je jednoducho môj brat, tvoj uÅLspešný strýko za oceánom.

Nina si mlčky vypočula matkine litánie, ktoré už poznala naspamäť. Napriek tomu, a možno aj kvôli takýmto matkiným záchvatom, bola vždy hrdá, že takýto očividne excentrický muž patrí do jej rodiny. Od malička sa zaujímala o všetko, čo sa týkalo jeho osoby. Niekedy sa jej zdalo, že patrí do iného storočia.

Už v prvý večer jeho očakávanej návštevy začala matka porovnávať svoj plat s platom svojho brata. Vyšli jej pritom rozdiely v astronomickej výške a tvrdohlavo ho presviedčala, že jej rodina je na tom relatívne zle. Stôl v hosťovskej izbe bol slávnostne prestretý, karlovarský porcelán značky Ellenbogen, strieborné príbory a krištáľové poháre.

Matka sa prekonávala, všetko sa jej vydarilo, dokonca aj segedínsky guláš, bratovo obľúbené jedlo.

Polgár sestru chválil ostošesť, ale napriek tomu po dezerte a likéri nastalo dusivé ticho. Pokúsil sa o pár žartov. Smiech sa nedostavil.

– Sestrička moja, pamätáš sa ešte na našu veľkú a radostnú anabázu, rodinné výlety k Jadranu pred viac ako štyridsiatimi rokmi? Otec mal novú Octaviu, bol na ňu nesmierne pyšný. Otec s mamou vpredu a my dvaja vzadu. Otec šoféroval. Mama mala vodičák, ale otec jej nedôveroval, na dlhé cesty bola podľa neho potrebná mužská výdrž. Vtedy ešte na Balkáne neboli diaľnice a juhoslovanskí šoféri jazdili ako šialenci. V roklinách ležali trosky zhorených áut. Jednoducho ich tam nechali ležať. Možno z pedagogických dôvodov alebo lenivosti.

Mama mala na kolenách generálnu vojenskú mapu rakúsko–uhorského mocnárstva z roku 1915. Podľa nej navigovala otca, ako to robia profesionáli na automobilových pretekoch v Monte Carlo. Otec tvrdil, že dodnes neexistujú spoľahlivejšie mapy ako tie, ktoré nakreslili kartografi generálneho štábu rakúsko–uhorskej armády. To boli naslovovzatí odborníci. Do Splitu sme sa takto vždy dostali bez ťažkostí.

Polgár unokahúga, Nina, az eperjesi neológ zsidó temető sírjai közt sétált a kaviccsal felszórt ösvényen, és a digitális fényképezőgép keresőjén át próbálta megtalálni a legjobb látószöget a sírkőről készítendő felvételhez. A temetőt benőtte a fű és a vadvirágok. Nina egy kissé régimódi nyári ruhát viselt, ami klasszikus eleganciát kölcsönzött megjelenésének. Szándékosan választotta épp ezt a ruhát, hogy jó benyomást tegyen nagybátyjára. Polgár, amint megérkezett, még a repülőtéren megígérte neki, hogy másnap meghívja a város legjobb éttermébe. Tudta, hogy a nagybácsi nem szeretne túl sok időt tölteni édesanyjával.
Nina meglehetősen büszke volt a nagybátyjára. Egészen másképp képzelte el őt, mint ahogyan édesanyja leírta. Anya szerint nem politikai okokból szökött meg hatvannyolcban Csehszlovákiából. Nem, anya meg volt róla győződve, hogy azért lépte át a határt, mert – saját szavaival élve – unatkozott a helyi golyóscsapágyüzem számítástechnikai központjában. A protekciónak és egy jó adag szerencsének köszönhetően kapott vízumot Jugoszláviába. Belgrádon keresztül szökött, ahol hónapokig rostokolt feleségével és kicsi fiacskájával a menekülttáborban, ami valójában egy kemping volt és a költői Három rózsa nevet viselte. A tábor tele volt zajos románokkal és albánokkal, akik egyáltalán nem vették komolyan a koedukált zuhanyzók használatának rendjét.
Az unokatestvére, egy michigani pszichoanalitikus segített neki és kezességet vállalt érte. Polgár és családja elhagyta a koszos lágert. Többhavi várakozás után megkapta a vágyott belépési vízumot és elutazott az ígéret földjére. A Skodáját, amelyet a menekülttábor kapuja előtt hagyott, az érdeklődők alkatrészeire szedték, a karosszéria maradványait pedig a cigányok lovakkal vontatták el a Száva-parti fémhulladék-átvevő helyre. A kezdet nehéz volt, különböző állásokat kipróbált, míg két év elteltével végre el tudott helyezkedni a detroiti General Motors cégnél mint menedzser. Unokatestvére nagyvonalúan segítette, kölcsönadta hétvégi házát ideiglenes lakóhelyül és rendszeresen támogatta anyagilag. Sajnos időközben meghalt AIDS-ben, ami egész környezete számára kellemetlen meglepetést okozott. Leginkább talán a feleségének. Legrosszabb álmában sem sejtette, hogy férjének homoerotikus hajlamai lennének, hiszen nagy macsó hírében állt. A pszichiáter olyan volt, mint egy fej nélküli lovas, nem tudott vigyázni. Temetésére sok páciense eljött, köztük több régi szeretője is. Egyikük az elszörnyülködött feleség szeme láttára helyezte el a koporsó állványánál friss vörös rózsákból font koszorúját. A koszorú közepében Rembrandt Tulp doktor anatómiai előadása című képének nagy színes reprodukciója. Polgár az első sorban ült, így ez a fontos részlet nem kerülte el a figyelmét. Furcsa  figyelmesség, gondolta. Megboldogult unokatestvérének talán ez volt a kedvenc képe. A pszichiáter nyilván felépített magának egy párhuzamos világot tele izgalommal és feszültséggel, hogy így szökjön meg a látszólag példás házasélet csapdájából. A toron nem esett szó unokafivére biszexualitásáról. Özvegye még évekkel férje halála után is tabuként kezelte a botrányt. Ha mégis szóba került, egyszerűen azt mondta, hogy a férje gyomorrákban halt meg. Két év elteltével sikeresen hozzáment egy chicagói ingatlanügynökség tulajdonosához és eltűnt a család látóköréből. Polgár mindig küldött neki karácsonyi üdvözlőlapot. Aztán egy szép napon a lap visszajött, rajta pecsét: a címzett ismeretlen.
Unokahúga nyári szandáljának alacsony sarka belesüppedt a fűbe. A lány tetszett neki, és nem tudta megállni, hogy el ne kezdje dicsérni
-Mindig tudtam, hogy van ízlésed, Nina. Nagyszerűen nézel ki ma. Gyönyörű vagy, csodálatosan festesz ebben a ruhában. Mindig is így képzeltelek el. Csodálom, hogy hajlandó vagy a te öregedő bácsikáddal mászkálni a temetőben. Ez igazán nagylelkű gesztus tőled.
Nina legyintett és elnevette magát bácsikája bókjain:
-Szörnyen régimódi vagy. Még Amerika sem tudott megváltoztatni. Úgy látszik, egész életedben vonszolni fogod magaddal a jó öreg Európát. Igazán szép dolog az amerikaiaktól, hogy elviselnek téged.
Az unokahúga jó benyomást tett rá, sőt elkápráztatta, ellentétben az anyjával, Polgár nővérével, akit öt éve nem látott és kapcsolatuk tele volt problémákkal. Nina a bölcsészkaron tanult, teljesen lehetetlen szakpárosításban – művészettörténetet és német irodalmat –, ami amerikai nagybácsiját, Polgár Antalt, vagy Tonyt, bámulatba ejtette.
-Legkésőbb a harmadik évfolyamig el kellene határoznod, mihez is akarsz tulajdonképpen kezdeni a jövőben. Elismerem, nem könnyű döntés. De magunk közt szólva, miért nem választottál valami praktikusabb szakot, például fogászatot? Gondolnod kellene a jövődre. Anyád azt mondta, hogy elég ügyes kezű vagy, és az irodalom bizony nem igényel ügyességet. Őszerinte az irodalomról minden szamár tud írni, aki bebeszéli magának, hogy kritikus. Az irodalmárok többsége így válik öncsalás áldozatává. Ebből következik, hogy a fogorvos közelebb áll a valósághoz, ráadásul az egy olyan szakma, amellyel mindenütt érvényesülhetsz. Ma már szinte minden gyereknek szabályozzák a fogsorát, hogy szép egyenletes legyen és megfeleljen az esztétikai elvárásoknak. Úgyhogy munka az lenne, több mint elég.
Nina legyintett:
-Ugyan Tony, te és azok a te idétlen vicceid. Fogászat, fúj. Hiszen tudod, hogy szinte megszállottja vagyok az irodalomnak, csakhogy írni nem tudok és soha nem is fogok. Az irodalmárok valóban furcsa szerzetek, többnyire elviselhetetlen és kíméletlen egoisták. Persze manapság az irodalmárok már inkább a kereslet-kínálat szabályai szerint gondolkodó producerek. Látod, még szerencse, hogy te nem tartozol a grafomániások közé, hanem van egy rendes hivatásod.
Polgár megjelenése Nina számára álmatag vidéki diákéletének meglepő felélénkülését jelentette. Végre valaki a családból, akiben volt annyi kurázsi, hogy elmenjen az óceánon túlra. Bácsikáját egy szimpatikus csodapóknak tartotta, aki felcsigázta kíváncsiságát. A családban mindig inkább negatív hangvételben beszéltek róla. Főként azért, mert nem küldött karácsonyra pénzt. Érkezése előtt anya így kommentálta a fivérét:
– A testvérem mindig is óvatos volt. Már kisiskolás korában azt csinálta, hogy a vacsoránál türelmesen kivárta, míg én befalom az egész mákos kalácsomat, és ő csak azután kezdte el egy ínyenc arckifejezésével majszolni a sajátját. Most éli világát Amerikában, mint egy uraság, mi meg itt a bolsevikok alatt kínok közt tengődtünk a nyúlketreceinkben. Úgy hallottam, hogy minden pénzét bolondságokra költi, állítólag azért jár Európába, hogy a pénzét nőkre meg antikvár könyvekre szórja el. Valóságos őrült. Többre értékeli a könyveket, mint az embereket. Nálunk nem mutatkozik, csak most sikerült végre idedugnia az orrát. Még hogy rendbe tenni a sírokat, halljanak oda, mintha én nem törődtem volna velük éveken keresztül.
-Nála Michiganben csak egyszer jártam. Amikor valami csoda folytán kaptam kiutazási vízumot. Abban a hatalmas házában az ember alig talál el egyik helyiségből a másikba. Mindig régi könyvek kupacait kellett kerülgetnem abban a borzalmas labirintusban. Ki a fenét érdekelnének egy isten háta mögötti ország ismeretlen, jelentéktelen szerzői. Teljességgel értéktelenek, és ha egyszer meg talál halni, ki fog vele vesződni? Megy az antikváriumba átalányba. Ha egyáltalán valaki átveszi azt a papír-Mount Everestet. Kicsit sem csodálom, hogy végül minden asszony otthagyta, egyik a másik után. Egyszerűen elviselhetetlen az az ember.
-Örököse rajtad kívül nincs, Nina. Az én nevemre át nem írna egy fityinget se, akkor már inkább az egészet egy kutyamenhelynek ajándékozza. És a futó ismeretségei mindenféle furcsa nőkkel, azok nem számítanak. Talán mindent rád hagy majd. Az egész házat és vele azokat az értéktelen könyveket. Fogadok, hogy most is, amint megérkezik, kisöpri a város összes antikváriumát és könyvekkel megpakolva tér haza. A könyv nyilvánvalóan az egyetlen dolog, ami az én testvérkémet érdekli. A könyvtárában olyan egzotikus nyelveken írt könyveket is láttam, amit biztos, hogy nem tud elolvasni, vagyis nem mások azok, csak üres bálványok. Mi, vagy az emberek úgy általában, soha nem érdekeltük. Az én testvérem, a te fantasztikus tengerentúli bácsikád már csak ilyen.
Nina szó nélkül hallgatta végig anyja litániáit, amelyeket egyébként már fejből tudott. Ennek ellenére, sőt talán épp anyja efféle rohamainak köszönhetően, mindig büszke volt rá, hogy egy ilyen, minden bizonnyal excentrikus férfi tartozik a családjába. Már kicsi kora óta minden érdekelte, ami bácsikájával volt kapcsolatos. Néha úgy képzelte el, mintha egy másik évszázadba tartozna.
Anya már a rég várt látogatás első estéjén elkezdte összehasonlítgatni a fizetését fivére fizetésével. Számításai csillagászati különbségeket eredményeztek, és makacsul győzködte testvérét, hogy a családnak aránylag rosszul megy a sora. A vendégszobában ünnepélyesen terítettek, Ellenbogen márkájú Karlovy Vary-i porcelánnal, ezüst evőeszközzel és kristálypoharakkal. Anya túltett önmagán, minden jól sikerült neki, még a szegedi gulyás is, fivére kedvenc étele.
Polgár agyba-főbe dicsérte nővérét, de ennek ellenére a desszert és a likőr után nyomasztó csönd állt be. Megpróbált elsütni néhány viccet. Senki nem nevetett.
-Nővérkém, emlékszel még a mi nagy vidám vándorlásainkra, a családi kirándulásokra az Adriai-tengerhez több mint negyven évvel ezelőtt? Apánknak volt egy új Octaviája, és hihetetlenül büszke volt rá. Apa és anya elöl, mi ketten meg a hátsó ülésen. Apa vezetett. Anyának is volt jogosítványa, de apa nem bízott benne, és hosszú utakon szerinte szükség volt a férfiúi kitartásra. Akkor még a Balkánon nem voltak autópályák, és a jugoszláv sofőrök úgy vezettek, mint az őrültek. A szakadékokban ott hevertek a kiégett autók maradványai. Egyszerűen otthagyták őket. Lehet, hogy pedagógiai megfontolásból, vagy egyszerűen csak lustaságból.
-Anya térdén szétteregetve az Osztrák–Magyar Monarchia 1915-ös általános katonai térképe. Úgy navigálta apát, ahogy a profik a monte-carlói autóversenyen. Apa állította, hogy máig nem létezik megbízhatóbb térkép azoknál, amelyeket az osztrák–magyar hadsereg vezérkarának térképészei rajzoltak. Azok voltak az igazi szakemberek. Ily módon mindig nehézségek nélkül eljutottunk Splitbe.