Šimonovič, Ján: Vallomás (Spoveď Magyar nyelven)

Schádzaš k nám z neba, svetlo,
rúčkuješ po krajine, prekacuješ domy
vykuceš nás v ševeliacej tráve, potrasieš potokom,
na ktorom vylihuješ, popoludní
si prekladáš božie lakte vždy o kúsok ďalej, vyobrazíš
v nežnostiach medzi osikovým lístím bláznivú tlačenicu...

Len ak sa na obzore dvíha večerný bubon,
chvatné si zbieraš svoje hrudky po lese
a ako ustatý knieža sa opieraš o najvyššie bralo.
A tma ako chrbtom poslepiačky cúva nad krajinu,
pričom sa ešte moje dievča pleskne po kolenách
ako po vysvietených okienkach.

A neskôr vodné svetlo zelenkavého mesiaca,
ako idú mračná, tak sa obzerá, akoby riskovalo,
drcajúc do kmeňov a potom pokojne ako popamäti
preberá húštie,
rozlieza sa po rovinke, nazerá jej za lýtka,
kým ju neprekročí.
A tak jej vyskakujú z oka veci
ako z vysvietenej krčmičky -
jedovala sa však na mňa?

Keď sa ku mne prituľovala nádhernou lagúnou brucha
za rušivého otvárania mojej vnútornej brány šelestenia,
kus noci sa pri nás posunulo ako rukáv matky,
ktorá ma má aj takéhoto rada.
Keď sme už pri okne, za ktorým akoby šklbali z petrolejky,
lúčime sa mašličkovým uväzovaním úst na ústach,
zatiaľ čo vnútri lampa kymácavo
odchádza po stole.

Fény, leereszkedsz hozzánk,
járkálsz a táj felett, átlépkeded a házakat,
kikutatsz minket susogó fűben, megrezgeted a patakot,
amelyből fölkelsz s délután
isteni könyöködet mindig tovább-tovább rakod,
a nyárfalombban rejlő gyengédségből mókás tolongást képezel...

Mikor a láthatárról az alkony dobja fölszáll,
csak akkor szeded össze rögeidet az erdőn
s fáradt fejedelemként nekidőlsz a legmagasabb szirtnek.
A sötétség vaktában hátrál a táj fölé,
miközben kedvesem térdére csap tenyerével,
akár az est két fénylő ablakára.

Később a nedves, zöldes holdfény
vonuló felhők közt körülnéz, mintha valamit féltene,
bele-beleütődik a fákba, aztán békésen, emlékezetből
átfésüli a sűrűséget,
majd szétterül a kis lapályon, benéz a kedves lábai alá,
míg át nem lépi őket.
S én kedvesem szeméből akkor úgy szökdösnek
ki mindenféle dolgok mint egy világló kiskocsmából -
de vajon neheztelt-e rám?

Amikor hasa pompás lagúnájával rámsimult,
belső kapum tétova nyílása közben,
az éjnek egy darabja megmoccant mellettünk, akár
az anyám ruhaujja, anyámé, ki így is szeret.
Aztán az ablakunk előtt, mögötte tán petróleumfény pislog,
ajkunkra masnit kötve búcsúzunk,
míg odabent a lámpa imbolyogva
tovalépked az asztalon.