Baričák, Pavel Hirax: Asszonyok asszonya (Žena žien Magyar nyelven)

Stálo tam to,
čo by nik neprežil.
V hodinu nočnú,
tak ťažko sužovanú bleskami, víchrom,
smrtonosnými vlnami,
ach, Bože, čo za tmu...

Žena s rozdrásaným vnútrom,
vlasmi medúzy,
rukami vzpínajúcimi z vrchola skál
revala do brál
ako zmyslov zbavená.
Polapená sieťou života,
uslzená na samú dreň bytia...

„Poď, diabol, ukáž sa,
ty jediný si do mňa nekusal.
Rvi ma, dus, znásilňuj!
Som padlá z padlých,
poníž ma, už aj tak niet,
čo by zo mňa nestrhli..."


Zrazu krútňava ustala,
mračná sa rozostúpili.
Jej šepot zobudil Boha,
anjeli prišli vzdať jej hold,
vraj skúška skončila.

Ľahla do dún.
Zostalo tam ležať to,
čo by nikto neprežil...
Znela len píšťala pastiera...

…

Ženy si šepkali,
kňazi nerozumeli,
muži chlípne onanovali.
A ona kráčala.

To čo mala v hrudi
by nikdy za nič nevymenila...

Csak állt ott, azon a helyen,
ahol senki sem élte volna túl.
Éjféli órán,
ménkőtől, vihartól, halált hozó hullámoktól,
erősen tépve,
ó, Isten, mily sötétség...

Medúza hajú asszony,
felszabdalt hassal,
a szikla csúcsáról kinyújtott kézzel
szirtekre üvöltött,
érzékektől fosztva.
Az élet hálójának fogságában,
a lét velejéig könnyesen...

„Jer, ördög, bújj elő,
te vagy az egyetlen,
ki nem vájta belém fogát.
Üvöltess, fojtogass, erőszakolj!
Az elesettek elesettje vagyok,
alázz meg, nincs már semmim,
mitől meg ne fosztottak volna..."

A forgatag hamar elcsendesedett,
kiderült az ég.
Suttogása felébresztette Istent,
az angyalok tisztelegtek neki,
ezzel véget ért a megmérettetés.

Lepihent a dűnék tetejére.
Csak feküdt ott, azon a helyen,
ahol senki sem élte volna túl...
Csupán a pásztor sípja szólt...

…

Az asszonyok összesúgtak,
a papok értetetlenkedtek,
a férfiak kéjesen önkielégítettek.
Ő pedig lépkedett tova.

Ami a keblén pihent,
nem adta volna semmiért...