Baričák, Pavel Hirax: Keď duša nevlastní, pery nevedia vysloviť...

... ináč by zaklopali
na komôrku tvojho vnútra,
objali ho okolo nôh
a tlkotom srdca všetko vysvetlili.

Odchádzam od teba, láska moja.
Tieto vety porodili slzy...
Dlane ich zožmochlili,
hodili do popolníka,
ktorý som v nemohúcnosti
rozmetal na tisíc strán.
Črepy som následne s nárekom pozbieral,
pojedol ich a zapil kýbľom žiaľu.
Až potom som zavrel dvere 
a vykročil do vesmíru
na exkurziu seba.
Som iba plač, jedna obrovská slza...


Keď sa vrátiš domov,
rozmočíš tieto slová
a budeš sa pýtať neba,
prečo to v živote tak smutne chodí.
Pre úspešnosť kúzla
ma každú minútu prekľaješ,
pokým ja budem sedieť pod mostom
a topiť v rieke naše nenarodené bozky,
hrdúsiť pod slivkou tvoj smiech,
páliť s mesiacom tvoj úsmev,
vraždiť to najkrajšie,
čo som kedy od skupáňa sveta dostal...
Po vzore najväčších slabochov
budem prosiť vesmír,
nech to všetko čo najrýchlejšie prebolí...
A do hrdla si budem pomaličky zatláčať nôž.
Bude dlhší ako šírka dlane,
len sekunda prítomného okamihu
bude bolestivejšia.

Umieram za teba, lebo ťa ľúbim
a preto je to tisíckrát horšie.
Keď budem stáť v pekle na balkóne,
všetko ti zakričím do neba.
Kým si poutieraš líca, pochopíš...
Snáď mi potom odpustíš, 
lebo si uvedomíš,
že toto sa udialo kvôli tvojmu dobru.

Prosím ťa, nepíš mi späť,
prečo to robím a ako to bolí.
Ja viem, ako to bolí...
Neexistuje na to slovo,
nevlastní ho žiaden jazyk sveta...
Je to len v nás,
trasúcich sa obaloch bôľu...
Áno, som zloduch,
ktorý ťa miluje každou bunkou.
Miluje ťa.
Milujem ťa.
Milujem....

Som u konca, je čas.
Teraz ma už môžeš v pokoji zabiť.
Aj tak usmrtíš len prázdno,
láska zostane...
Žiaľ, iba tá.

... különben kopognának
belső szellemed kamrácskáján,
átölelnék lábait
és mindent szívdobbanással mesélnének el.

Búcsúzom tőled, szerelmem.
Könnyek szülték e szavakat...
Tenyér morzsolta,
hamutartóba dobta,
melyet tehetetlenségemben
ezer darabra törtem.
A szilánkokat szűkölve szedtem fel,
majd megettem és vödörnyi bút ittam rá.
Csak ezután zártam be az ajtót
és önismereti túra gyanánt
kiléptem a világűrbe.
Magányos zokogás vagyok, óriási könnycsepp...


Mikor hazaérsz,
eláztatod e szavakat
s az égiektől azt kérdezed,
az élet miért ily szomorú.
A varázslat diadaláért
minden percben elátkozol,
míg én a híd lábánál kuporgok
és a folyóba vetem elvetélt csókjainkat,
szilva magvába rejtem nevetésed,
holdfénnyel égetem mosolyod,
meggyilkolom a legszebbet,
amit e fösvény világtól valaha is kaptam...
A leggyengébbek mintájára
kérem a mindenséget,
hogy gyorsan múljon a szenvedés...
Torkomba kést döfök lassan.
Tenyeremnél hosszabbat,
csak az végső pillanat másodperce
lesz fájdalmasabb.

Halódom érted, mert szeretlek
és ez ezerszer rosszabb.
A pokol tornácán állva,
mindent az egekbe kiáltok.
Tán arcodhoz érve eszmélsz erre...
Tán megbocsátod,
mert belátod,
hogy mindezt érted tettem.

Kérlek, ne írj levelet,
miért teszem, s ez mennyire fáj.
Én tudom mennyire…
A világ egyetlen nyelvén
sincs erre szó…
Csak bennünk lakozik,
a bánat burkában remegve...
Igen, gonosz vagyok,
ki téged minden porcikájával szeret.
Szeret téged.
Szeretlek.
Szeretem....

Eljött az idő, bevégeztetett.
Most már nyugodtan megölhetsz.
Csak az ürességet gyilkolod,
a szerelem örök...
Sajnos, csak az.