Beniak, Valentin: Prvý spev igrica

Jak Viktórie regie
plávajú ľady po Dunaji
a vrany po nich vozia sa
a zase miznú v hmlistom kraji,
kde ako ryba ziape čas,
bo v povetrí je plno ihlíc -
Ach, pani vekmi ďaleká,
pod vaším hradom spieva igric.

O deve krásou ranenej,
ako sa mala v zámku spanštiť,
jak zvolával Pan motýle,
by učili ju balet tančiť,
lenže slnečné hodiny
skrížili svoj tieň s tieňom prilbíc -
Ach, pani vekmi ďaleká,
pod vaším hradom spieva igric.

Ležali poľom húfnice,
lode a mužstvo prístav skrýval,
lež deje stuhli do zimy
a čakali na jarný príval,
trubač večierku vyplakal,
v mori spal Neptún vedľa vidlíc -
Ach, pani vekmi ďaleká,
pod vaším hradom spieva igric.

Ako sa k vojne chýlilo,
ovadov množstvo na zem zlietlo,
stýraný človek bohoval:
„Neznesiem viac tmy, dajte svetlo!“
Hubil a kántril svedomie,
pripúšťal doňho zverstvá i hmyz -
Ach, pani vekmi ďaleká,
pod vaším hradom spieva igric.

I za vašich čias bývalo,
že rytieri sa sprali desne,
do vojny tiahli na koňoch,
krvou si čistiac duše hriešne,
poddaný zostal v pokoji:
„Robotuj mi a koštiaľ si hryz!“
Ach, pani vekmi ďaleká,
pod vaším hradom spieva igric.

Teraz národy povstali
proti národom od kolísky,
a korene si trhajú,
či to už zánik ľudstva blízky?
Sú hniezda sršňov v pohybe?
Čo vidíš z hradných výšok, vykrič! -
Ach, pani vekmi ďaleká,
pod vaším hradom spieva igric.

Plače a spieva stiesnene,
polovica mu srdca chýba,
češú ho dažďov hrebene,
mrazom a búrkam neuhýba.
Nocou sa prudko zrazili:
kladivo, kosák, hviezda i kríž -
Ach, pani vekmi ďaleká,
pod vaším hradom chvie sa igric.

Zlomený je to srdca hlas,
tak sa vám zazdá tam pri káve,
to dievča mihlo sa mu zas
s červeným krížom na rukáve.
Bol to snáď poľný lazaret?
Bože, len jednu prosbu vyslyš! -
Ach, pani vekmi ďaleká,
pod vaším oknom chvie sa igric.

Nie zore to tam šľahajú,
to nie je vietor, čo tak píska,
svet svetu je tak ďaleko
a medzi nimi rumoviská.
Čo po nás ešte zostane?
dumajú v zbrani Ivan i Fric -
Ach, pani vekmi ďaleká,
pod vaším hradom stlieva igric.

Ošarpaný je tento hrad,
vylomené sú jeho bašty,
i pozdný pevec zájde spať,
len Dunaj ostáva tu navždy
Lež, keďjak ryba ziape čas,
bitý ľadom, za revu tigríc,
aký tu spánok môže mať
i pani hradu, i jej igric?

Mint Victoria regiák
jegek sodródnak vén Dunánkon.
Varj-nép ül rajtuk orgiát,
majd ködbe tűnik lusta szárnyon,
hol halként nyüszít az idő,
mert miljom tű szúr-vág a légben. -
Úrnőm, kit sok száz év takar,
igric dalol várad tövében.

Lányról, kit bája ej te meg,
és úrnővé lett fönn a várban.
Pán a lepkéket kérte meg,
hogy megtanítsák kecsre-táncra,
de a napóra árnya lent
sisak-árnyakkal vitt merészen. -
Úrnőm, kit sok száz év takar,
igric dalol várad tövében.

Száz mozsárt rejtett a mező,
hajók lapultak száz öbölben,
de megfagyott a tetterő,
s várta a tavaszt elgyötörtén,
és sírt a kürt, ha jött az éj,
s aludt Neptun a tengermélyben. -
Úrnőm, kit sok száz év takar,
igric dalol várad tövében.

Ha háború közeledett
s a döglegyek elleptek mindent,
a szenvedő mit tehetett?
Fényt könyörgött, s szidta az istent.
A tört lelkiösméretet
habzsolta vadság ,s nyű serényen. -
Úrnőm, kit sok száz év takar,
igric dalol várad tövében.

Korodban is lőn példa sok,
hogy bősz lovagok hajba kaptak,
majd hadba szálltak lovasok,
vélvén, bűnt vérrel lemoshatnak.
A jobbágy nyugton marada.
„Rágódj a csonton, s gürcölj nékem!" -
Úrnőm, kit sok száz év takar,
igric dalol várad tövében.

Fölkeltek most a nemzetek
- a bölcsők mellől - egymás ellen,
és tépik a gyökereket -
tán végítélet jár a kertben?
Vagy lódarázsraj nyüzsög itt?
Mit látsz a várból, szólj le, szépem! -
Úrnőm, kit sok száz év takar,
igric dalol várad tövében.

Dalolgat és nyüszítve rí,
hiányzik fél szíve szegénynek,
hegy küldte eső fésüli,
s nem tér ki zápornak, se dérnek.
Kalapács, sarló és kereszt
összecsapott heves-keményen. -
Úrnőm, kit sok száz év takar,
igric remeg várad tövében.

Megtört szív hangját hallod itt
kávéd mellett és ne feledd el.
A lány suhant itt át megint
ruhaujján vörös kereszttel.
Tábori kórház volt itt tán?
Uram, nincs már, csak egy kérésem! -
Úrnőm, kit sok száz év takar,
igric remeg várad tövében.

Ez nem hajnali fénysugár,
nem a szél az, mi így fütyülget,
világ világtól messze jár,
s el köztük rommezők terülnek.
Vajh mit hagyunk magunk után?
Iván s Fritz töpreng ezen éppen. -
Úrnőm, kit sok száz év takar,
igric senyved várad tövében.

Ütött-kopott a régi vár,
erős bástyái mind letörve,
a késő bárd is menne már,
Dunánk marad fenn mindörökre.
De halként nyüszít az idő
jégárban, tigrisüvöltésben. -
A várúrnő és igrice
alhat-e itt, s ugyan miképpen?