Bunčák, Pavel : Oči

Cez tvoje oči zázračné
do hĺbky padám ako do jazera
modrého mora Dalmácie,
kde plachty belejú sa na hladine,
mornári spievajú ťahavé Adio mare
a deň hlavu skláňa pri zlatistom víne.

Cez tvoje oči plné budúcnosti
aj nádej rastie, mizne strach,
do diaľky plávam k samotám,
kde nymfy ležia na pobreží
a k slnku vystierajú svoje nekonečné údy,
v záblesku zraku tisícročie beží.

Cez tvoje oči v olivovom háji
sám Narcis zazrel svoju vlastnú tvár,
všetko, čo bolo, je a bude po storočí,
svet dávno mŕtvy, aj dnes nezmenený,
do venca vpletá večnú nostalgiu,
ten pohľad modrých očí ženy.

Bűbájos szemeden át
feneketlenségbe zuhanok mint
Dalmácia kék tavának tengerébe,
melynek síkját vitorlák festik fehérre,
tengerészek ajkán fakad az Adio mare
és aranyló bornál görbed a napnak fője.

Jövővel telt szemeden át
remény is sarjad, iszonyat illan el,
magányokhoz úszom messzire,
melyek partján sellők heverésznek
végtelen végtagjaik nap után nyújtják,
és szemvillanásban futnak az ezredévek.

Olivaligetben szemeden át
maga Nárcisz látta meg arcát,
minden, mi század után volt, lesz és van,
egy halott világ, ma is változatlan,
koszorúba szövi múltidézését,
asszony kék szemének eme tekintetét.