Bunčák, Pavel : Prostá reč

Slovo za slovom,
deň po dni,
knihu za knihou
a rok po roku
skladám pravdu
pre budúcnosť.

A keď ma nebude,
ani teba,
každý si nájde,
čo má rád.

Deň prešiel.
Čo bude zajtra?
Chvejú sa listy,
padajú od strachu.
Noc všetko zaplní
pochodom zďaleka,
aj tá má svoju pravdu,
pravdu detí, pravdu matiek
aj zhasínajúcich životov.

Ale ja, sliedič ducha,
hľadám všetky cesty,
vy, moje deti, k vám.

Staviam deň po dni,
slovo za slovom, tehlu za tehlou.

To nie som ja,
len ruka osamelá,
rúčka slnečných hodín,
tieň a nič iné.
Vietor ju pohýna
a plachetnica píše
pieseň na hladine.

Szót szóba fűzve,
nap nap után,
könyvről könyvre
és évről évre
rakosgatom össze az igazat
a jövőnek.

És ha már nem leszek,
s te sem leszel,
mindenki megtalálja majd,
amit szeret.

Elmúlt egy nap.
De holnap mi lesz?
Reszket a falevél,
rettegve földre hull.
Távoli indulóval
mindent betölt az éj,
az is hozza a maga igazát,
csecsemők igazát, anyák igazát
és az ellobbanó életekét.

De én, a lélek kutatója,
keresem az utakat
hozzátok, gyermekeim.
Építek nap nap után,
szót szóba fűzve,
téglát téglára rakva.

Ez már nem én vagyok,
csupán egy magányos kéz,
napóra mutatója,
árnyék — az esti szél
könnyű szárnyára kapja
és a fehér vitorlás
dalt ír a víz szinén.