Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Chrobák, Dobroslav : Drak sa vracia

Chrobák, Dobroslav  portréja

Drak sa vracia (Szlovák)


Dostala sa v spomienkach na príbeh, ktorý sa odohral pred rokmi, práve k tomuto miestu (keď jeho hlava, opretá o jej plece, krvácala z úzkej rany na čele a keď ona bozkávala toto miesto, namáčala obrúsok do vody a prikladala ho na ranu), keď odrazu, ako už toľkokrát predtým, vyrušil ju z myšlienok na neho krok toho druhého, čo zasahoval vždy vtedy, keď už–už zabúdala, že všetko je inakšie, než si predstavovala, že nie tamten, ale tento, Šimon Jariabek, patrí k nej. Počkala, kým sa priblížil na päť krokov, potom vstala, pritisla sa k dverám a sklopiac zrak, nechala ho prejsť popri sebe. Vedela, že ako vždy, ani dnes ju nepozdraví a nepodíva sa na ňu. Sadne si za stôl a bez slova začne chlípať polievku, ktorú ona položí pred neho práve tak ticho a bez slova. Za celý čas nezodvihne hlavu a neprihovorí sa jej. Počká ešte na jeho rozkaz pre zajtrajšok, ktorý vysloví vždy, až doje, až sa zodvihne od stola a urobí tri kroky smerom k izbe, kde spávajú. Vtedy, dotknúc sa kľučky a skloniac hlavu medzi plecia, povie spoza chrbta: „Zajtra presúšame na Blatách.“ Alebo: „Zajtra treba zvážať." Vypočuje jeho rozhodnutie, odprace zo stola a vyčká, kým zaspí. Potom sa nehlučne odstrojí v pitvore a vojde do izby, do svojej postele, ktorá stojí v druhom kúte, oddelená od jeho postele lavicou, stolom a stoličkami. Od prvých čias, kým si ešte trúfal navštíviť ju, ak sa predtým dostatočne potúžil v krčme u Baumhorna, naučila sa načúvať jeho oddychovaniu. A dodnes, i keď už nečakala výbuchy, čo ju často vyhnali do komory, na pôjd, na šop alebo kde sa práve mohla ukryť, napínala sluch, pripravená každú chvíľu vyskočiť, keby pocítila, že sa jeho dych podozrivo stíšil.
Stála preto i tento večer, dokiaľ jedol, chrbtom k nemu a zamestnávala sa vecami, ktoré už dávno boli vykonané. A keď vstal a obrátil sa aj on chrbtom, pozrela na neho ponad plece a videla, že jeho hlava sklonená je dnes ešte nižšie a ruky visia popri tele ešte bezvládnejšie a že sú celkom, celkom prázdne. A potom, keď sa už dotkol kľučky a ona uprela zrak do jamky na jeho šiji, kam stekal úzky pramienok plavých vlasov, videla, aký je bezmocný a slabý až na poľutovanie. Čakala na jeho hlas, no trvalo dlho, veľmi dlho, kým sa ozval, suchý a priškrtený, akoby otvor, ktorým sa dral, bol úzky a vypálený dlhotrvajúcou suchotou.
– Vrátil sa ti... (urobil dlhú pomlčku, akoby mu hrdlo zovrel kŕč)... vrátil sa Drak. – Ostatné slovo vytisol s najväčšou námahou a len-len že sa ním nezadusil. Potom stisol kľučku, vošiel do izby a dvere za ním sa zavreli.
A ona zostala stáť uprostred pitvora, dívala sa na kľučku, ktorá za ním zapadla, a nič nechápala. Pohybovala naprázdno perami, a nepodarilo sa jej zopakovať jeho slová. Počula ich ešte, prichádzali z veľkej diaľky, ale zneli neskutočne, neuveriteľne a nemohla ich pochopiť. Do hrdla tlačila sa jej akási gundža, ktorú chcela, ale nemohla preglgnúť. Sústredila sa celkom na tento pocit, no nech sa akokoľvek namáhala, gundža ju dusila a nemohla sa jej zbaviť. Chytila sa dlaňou za hrdlo pod bradou a dotackala sa k lavici konča stola. Nohy pod ňou celkom zvoľna podklesávali a ona padala, pridŕžajúc sa hrany stola, do akejsi hlbokej, bezodnej priepasti.

2

Vrátil sa teda.
Vedela odprvoti, že sa raz vráti, a čakala, že sa vráti práve v takýto večer, keď jej prsia budú navreté túžbou a jej ústa rozpuknú sa milosťou. Ako ho volali? Drak, Čierny Macek, Ľepiš Madlušovie. A aké mená mu dávala ona? Ozaj, ako by ho oslovila, keby zrazu vyvstal pred ňou: vysoký, čierny, vychudnutý, s očami, ktoré vraj vedia porobiť? Našla by preň jedno z tých mien, ktoré mu dávala za dlhých nocí, keď tu nebol a ona nevedela o ňom viac, ako že raz bol pri nej a stretol ju navrch Pekle, kde vyvstal pred ňou, akoby vyrástol zo zeme, keď niesla batoh ľanu z toho veľkého štôchu na Kráľovej. Založil si vtedy ruky vbok, usmieval sa a znezrady, keď k nemu zdvihla splašený zrak, chytil ju za plecia, pritiahol k sebe a bozkal rovno doprostred úst. Bozkal ju raz, dva razy, bohvie koľkokrát, stále pritom ukazujúc veselé, vlhké zuby, nič nevysvetľujúc a na nič sa nespytujúc. Nie div, že zrazu stal sa jej batoh na chrbte náramne ťažký, stiahol ju k zemi a ona si sadla so smiešne rozloženými nohami a s vyhrnutou sukňou. A on nad ňou stál a smial sa celkom nahlas, akoby nemal lepšiu robotu. Stál nad ňou ako ten, čo si môže rozkázať a môže robiť, čo sa mu zapáči, pretože ona je celkom slabá a bezmocná. Taká bezmocná, že necítila ani hanbu ani nijaké pokorenie nad tým, že ju bozkával do tých čias, kým sa pod ňou nepodlomili kolená a kým sa pred ním nerozložila so smiešne vykasanou sukňou.
Je pravda, potom sa usiloval všetko napraviť. Ale jej sa nezdalo, že by bolo treba niečo naprávať. Prijala jeho úslužnosť, s ktorou jej pomohol vstať a naprával batoh na jej chrbte, ako príjemnú samozrejmosť a vážna účasť v jeho tvári, keď sa jej naposledy podíval do očí, povedala za neho i za ňu všetko, čo bolo potrebné povedať.
Až po chvíli, keď išla sama dolu Peklom (on zostal stáť na samom vrchu s rukami vbok a s pohľadom upretým vysoko ponad ňu na obrys hôr na obzore), až potom, keď sa jej všetko rozležalo v hlave, stiahla si šatku hlbšie do čela. Nie od hanby, ale z ohavy, aby ju nevyzradili oči, kde dosiaľ planul hlboko založený plameň, ktorý sa do nich preniesol z jeho tmavých zorníc. Nik sa nesmie dozvedieť, že podľahla tomuto upriamenému a všetko stravujúcemu čiernemu plameňu.


KiadóTatran
Az idézet forrásaD. Chrobák: Drak sa vracia, p. 165–168.

A bajkeverő (Magyar)


Emlékeibe merülve eljutott ahhoz az esethez, amely évekkel ezelőtt történt, gondolataiban éppen odaért (a fiú feje a vállára volt hajtva, s a homlokából egy keskeny sebből vér szivárgott, s ő azt a helyet csókolgatta, az abroszt vízbe mártogatta és a sebére rakta), amikor hirtelen, mint már azelőtt számtalanszor, annak a másiknak a léptei zavarták meg a rá való visszaemlékezésben, az a másik mindig akkor lépett közbe, amikor már-már felejteni kezdte, hogy minden másképpen van, mint a képzeletében, hogy nem amaz, hanem ez, Šimon Jariabek tartozik hozzá. Megvárta, amíg öt lépésnyire megközelítette, majd fölállt, az ajtóhoz lapult, és szemét lesütve hagyta, hogy elmenjen mellette. Tudta, hogy, mint mindig, ma se fogja őt üdvözölni, nem is néz rá. Az asztalhoz ül, és szó nélkül szürcsöli majd a levest, amit ő, éppen olyan halkan és szó nélkül, eléje rak. Megvárja még a holnapra vonatkozó parancsát, amit mindig akkor mond ki, amikor végzett az evéssel, fölkel az asztaltól, és három lépést tesz a szoba felé, amelyben aludni szoktak. Akkor, megérintve a kilincset, és a fejét behúzva a vállai közé, hátraszól: Holnap a Blatán szárítunk. Vagy: Holnap behordás lesz. – Ő meghallgatja döntéseit, leszedi az asztalt és megvárja, amíg a férfi elalszik. Majd a pitvarban zajtalanul levetkőzik, és bemegy a szobába, az ágyába, amely a másik sarokban áll, a férfi ágyától egy pad, asztal és székek választják el. Az első időtől kezdve, amikor még volt mersze, hogy a feleségéhez bújjon, feltéve, hogy előtte Baumhorn kocsmájában gurázsit gyűjtött vágyaihoz, az asszony fülei hozzászoktak Simon lélegzéséhez. És még ma is, mikor már nem várja kirobbanásait, melyek gyakran a kamrába, a padlásra, a fészerbe kergették, vagy éppen oda, ahol elbújhatott, feszülten figyelt, bármely pillanatban készen az ugrásra, ha érezné, hogy a másik ágyban a lélegzés feltűnően halkul.
Ezen az estén is, amíg a férfi evett, háttal állt neki, és olyan munkákkal foglalatoskodott, amelyeket már régen elvégzett. És amikor Šimon is fölállt, és háttal voltak egymásnak, az asszony a vállán át visszanézett rá és látta, hogy lehajtott feje ma még lejjebb konyul, a karjai még erőtlenebbül hanyatlanak le oldalán és teljesen, teljesen üresek. És aztán, amikor hozzáért a kilincshez, és az asszony tekintetét a tarkóján levő gödröcskére szegezte, ahová fakó hajának egy keskeny tincse esik, látta, mennyire tehetetlen és sajnálni valóan gyönge. Várta a hangját, de sokáig, nagyon sokáig tartott, amíg megszólalt, szárazon és fojtott hangon, mintha a nyílás, melyen e hang feltört, szűk volna, és hosszan tartó szárazság perzselte volna fel.
– Visszatért a te... – hosszú szünetet tartott, mintha a torkát görcs szorította volna össze – … visszatért a Garabonciás. – Az utolsó szót a legnagyobb erőfeszítéssel szorította ki a torkán, és kis híján megfulladt rajta. Aztán lenyomta a kilincset, bement a szobába, és becsukódott mögötte az ajtó.
Az asszony állva maradt a pitvar közepén, nézte a kilincset, mely becsukódott Šimon mögött, és semmit sem értett. Ajkai némán mozogtak, képtelen volt férje szavait elismételni. Még hallotta a szavakat, nagy távolságból értek hozzá, de valótlanul, hihetetlenül csengtek, nem tudta őket felfogni. A torkába valami gombóc nyomakodott, szerette volna lenyelni, de nem tudta. Erre az érzésre összpontosította minden figyelmét, de bármenynyire igyekezett is, fuldoklott, s nem tudott tőle szabadulni. Torkára szorította tenyerét, és az asztal végén álló padhoz támolygott. Lábai rogyadoztak, és az asztal sarkába kapaszkodva leroskadt, lezuhant valami mély, feneketlen szakadékba.

Második fejezet

Visszatért hát.
Kezdettől fogva tudta, hogy egyszer visszatér, és várta, hogy éppen egy olyan estén tér vissza, amikor keble tele lesz vágyakozással, és ajkai szétpattannak a szerelemtől. Hogy is hívták? Garabonciás, Fekete Medve, Lepiš Madlušovie. És milyen nevet adott neki ő? Igazán, hogy is szólítaná, ha hirtelen eléje toppanna, magasan, feketén, lesoványodva, szemével, mely állítólag meg tud babonázni? Eszébe jutna-e egy is a sok-sok név közül, melyeken a hosszú éjszakákon szólítgatta, amikor a férfi távol volt, és ő nem tudott róla többet, mint hogy vele volt egyszer, s hogy a Pokol tetején találkoztak, váratlanul előtte termett, mintha a földből nőtt volna ki, amikor ő éppen egy batyu lent cipelt a kráľovai nagy boglyából. Ott állt mosolyogva, kezét csípőre téve, s egyszer csak, amikor ő ráemelte ijedt tekintetét, hírtelen vállon ragadta; magához húzta, és a szája kellős közepén megcsókolta. Megcsókolta egyszer, kétszer, isten tudja hányszor, szüntelenül mutogatva víg, nedves fogait, semmit se magyarázva, és semmit se kérdezve. Nem csoda, hogy egyszeriben nagyon nehéz lett a batyu a hátán, lehúzta őt a földre, és ő leült, nevetségesen szétrakott lábakkal, felcsúszott szoknyával. És a Garabonciás ott állt fölötte, és hangosan nevetett, mint akinek nincs jobb dolga. Úgy állt fölötte, mint aki parancsolhat, és azt teheti, amire kedve támad, mert ő teljesen gyönge és tehetetlen. Olyan tehetetlen volt, hogy nem érzett se szégyent, se semmiféle megaláztatást amiatt, hogy a férfi addig csókolgatta, míg a térdei összerogytak, s lehanyatlott előtte nevetségesen felcsúszott szoknyával.
Igaz, hogy a férfi aztán igyekezett mindent jóvátenni. De neki az volt az érzése, hogy nem volt semmi jóvátenni való. Úgy fogadta szolgálatkészségét, mellyel fölsegítette és megigazította hátán a batyut, mint valami kellemes és magától értetődő dolgot, s a férfi komoly tekintete, amikor utoljára a szemébe nézett, mindkettőjük helyett megmondott mindent, amit meg kellett mondani.
Csak kis idő múlva, amikor egyedül ment a Pokolról lefelé (a férfi a hegytetőn állt, keze a csípőjén, tekintete a láthatáron húzódó hegyek körvonalaira szegeződött), csak azután, amikor végiggondolta a történteket, húzta kendőjét mélyebben a homlokára. Nem azért, mintha szégyenkezett volna, de mert félt, hogy a szeme mélyén lobogó tűz, amelyet a férfi sötét szembogarai gyújtottak meg, elárulja. Senkinek se szabad megtudnia, hogy ezzel a nyílt és mindent elemésztő fekete lánggal szemben alulmaradt.


KiadóTatran Könyvkiadó
Az idézet forrásaD. Vhrobák: A bajkeverő, p. 12-15.

minimap