Dobrakovová, Ivana: Anyák és kamionsofőrök (Matky a kamionisti Magyar nyelven)

OTEC

Vyberiem jeden obraz, netvrdím, že čosi vystihuje, poznám ho len z rozprávania, sama si nič také nevybavujem: Sedím vedľa svojej sestry na pohovke v obývačke a spolu sa pozeráme na rozprávky. Sestra je odo mňa o štyri roky staršia, v tej chvíli môže mať tak šesť, ja asi o niečo menej než dva roky, otec je v kuchyni. Bývame na hradnom vŕšku, pri Mudroňovej, v tej najsamskvelejšej bra- tislavskej štvrti, v garáži máme krásny Ford, v obývačke kozub a z balkóna výhľad na Rakúsko. Už rok chodím do jasieľ, lebo obaja moji rodičia pracujú.

Vojde mama, uťahaná z práce, obvešaná nákupmi, a tak nás tam nájde. Moja sestra so sopľom až niekde na kolenách, vďaka ktorému však aspoň necíti, že jej mladšia sestrička Svetlana je totálne posratá, so skrz-naskrz presratou plienkou, otec, áno, v kuchyni, ale spiaci, s hlavou položenou na obruse, vedľa fľaše. Čohosi. Netreba upresňovať, každému jasné.

Niečo by som však upresniť chcela. Otec s nami nebýval. Často k nám cez týždeň chodil, často prespával, ale trvalé bydlisko mal inde, v dedinke na maďaroch, pri jazerách, kam sme sa v lete chodili kúpať. Keď sa rodičia zobrali, mama aj plánovala, že odíde za manželom, veď už bola tehotná s mojou sestrou, ale bývala v takej peknej časti Bratislavy, kozub, výhľad atď., preto sa na poslednú chvíľu rozhodla, že nie, ona k Maďarom nepôjde. Možno v tom má trochu prsty moja teta, mamina sestra, celý čas jej dohovárala, veď tí by ťa nikdy neprijali za svoju, bola by si tam navždy cudzinkou. A ešte k tomu k svokre. Daj na mňa. Dala, mama. Lenže potom sa zaťal aj otec. Jeho domov je tam. A bodka. Skrátka, bývali oddelene. Aspoň prvé roky. Než sa zhoršil otcov zdravotný stav.

Vlastne neviem, čo povedať o otcovi, o tých prvých rokoch. Bol plešatý. Hrozne sa mi to páčilo. Volala som jeho plešinu kolo kolo mlynské. Tiež som chcela mať také kolo na hlave. Jedného dňa, presne si ten moment vybavujem, som vybrala zo šitíčka nožnice a vystrihala si dieru do vlasov. Celá hrdá som sa išla ukázať mame. Na jej reakciu si už nespomínam, ale spomínam si, ako to potom každému rozprávala. Okrídlená rodinná historka.

Vybavujem si aj dedinu na maďaroch. V Bratislave otec pracoval na Technickej univerzite, ale doma bol drobný roľník, hospodár, vždy s rýľom, motyčkou, hrabľami či hadicou, do pol pása obnažený. Jeho záhrada sa mi zdala v detstve obrovská, hotové kráľovstvo, kde sa dalo driapať po stromoch, spadnúť do studne, spotiť sa v skleníku. Ohromilo ma, keď som sa neskôr dozvedela, že otcova záhrada je len zlomok pôvodného hospodárstva, ktoré naďapovi znárodnili komunisti. Siahalo vraj až k jazerám. To by bolo, skákať do vody priamo zo záhrady, mať aj kone a nielen tie sliepky a králiky, čo chovala naďmama.

Chodili sme tam na víkendy a pri jazerách sme trávili aj celé letá. Naďmama ešte žila a hovorila viac-menej len po maďarsky, na miestnych bastardov pokrikovala kiškuťa, robila nám so sestrou palacinky, o ktorých by som rada vyhlásila, že boli najlepšie na svete, ale pravdupovediac, už neviem, aké boli. Spolu so synom sa starala o záhradu, o to malé hospodárstvo. V skleníku pestovala sadenice, ktoré potom predávala na trhu. Mama sa spočiatku aj snažila byť užitočná a priučiť sa čomusi od svokry, pomáhať, ale veľmi rýchlo pochopila, že jej sestra mala pravdu. Márna snaha. Všetko, čo robila, bolo zle a ištenem, haďd, nešegíč. Naďmama ju odháňala od sadeníc takmer ako nejakého bastarda, ktorý by sa k nám prevliekol cez deravý plot. Až si mama napokon povedala, dobre teda, aj ja toho mám dosť. A venovala sa už len kvetom v predzáhradke a okrasným drevinám. Neskôr začala dokonca tvrdiť, že skôr než by šla predávať na trh s káričkou plnou sadeníc, rozvedie sa.

Otec veľa cestoval a rád na svojich cestách fotil. V spálni malskriňu plnú žltých obálok s vyvolanými fotkami, v ktorých som sa často hrabala. Otec dokázal cvaknúť dvadsaťkrát tú istú skalu cez sklo autobusu, otec dokázal vyfotiť tri filmy rozmazaných Niagarských vodopádov, otec nemal na fotenie žiadne vlohy. Našla som aj fotky otca v spoločnosti veľmi krikľavo namaľovaných a oblečených žien, ktoré vyzerali čudne a až o veľa rokov neskôr som to dokázala pomenovať presnejšie – vulgárne. Fotky, na ktorých objíma cudzie vulgárne ženské v akýchsi podnikoch, sú jediné, na ktorých vidno aj jeho. Inak len krajinky.

Otec sa na cestách spoznal s mnohými cudzincami, tých neskôr pozval k sebe domov, do rozľahlého poschodového domu, ktorý postavil tesne po páde komunizmu, hneď vedľa naďmaminho klasického dedinského domčeka. Otec na leto prenajímal izby rekreantom, čo sa chceli máčať v jazerách, a niekedy aj svojim zahraničným známostiam. Raz som s jedným z nich, istým Pančom z Peru, išla na futbalový zápas. Teda takto, pôvodne sme sa vybrali na kolotoče na druhej strane jazier, ale nechali sme sa strhnúť davom, ktorý sa práve v tom čase valil na futbalový štadión. On nehovoril po slovensky, ja po anglicky, dorozumievali sme sa posunkami. Ale vlastne sme si na tom futbalovom zápase, ktorý nás oboch nudil, povedali len jednu vec. Panča ukázal na moje topánky a povedal, že sú pretty, nice. Toľko som ešte pochopila. Doma bolo potom ťažké vysvetliť, prečo sme išli na futbal.

Apa

Választok egy képet, nem állítom, hogy tipikus volna, csak elmondásból ismerem, nem emlékszem rá: ülök a nővérem mellett a heverőn, a nappaliban. Mesét nézünk. A nővérem négy évvel idősebb nálam, ő úgy hat lehet, én kevesebb mint kettő. Apa a konyhában. A várdombon lakunk, a Mudroň utca mellett, a legmenőbb pozsonyi negyedben. A garázsban egy príma Ford, a nappaliban kandalló, a balkonról látni Ausztriát. Egy éve bölcsődés vagyok, mert a szüleim dolgoznak.

Anya lép be az ajtón, munkából jön, lestrapálva, lógnak rajta a szatyrok, bevásárolt, így talál ránk. A nővérem taknya a térdéig ér, legalább nem érzi, hogy Svetlana húgocskája teleszarta a pelust, és most járkál vele mindenfelé. Apa a konyhában, persze, alszik, feje az abroszon, mellette egy üveg. Nem kell magyarázni, értjük.

Valamit azért szeretnék tisztázni. Apa nem lakott velünk. Hétközben sokszor megjelent nálunk, itt is aludt, de az állandó lakhelye valahol a magyaroknál volt, falun, a Napfényes tavak mellett, ahová strandolni jártunk nyaranta. Mikor a szüleim összeházasodtak, anya úgy tervezte, hogy a férje után megy, ekkor már terhes volt a nővéremmel, de Pozsonynak egy olyan szép negyedében lakott, kandalló, kilátás stb., hogy az utolsó pillanatban úgy döntött, nem, nem megy a magyarokhoz. Talán kicsit a nagynéném is ludas ebben, anya nővére, mert végig azzal tömte a fejét, hogy azok ott nem fogadnak be maguk közé, örökre idegen maradsz. S főleg az anyós mellett.

Hallgass rám, mondta. És anya hallgatott rá. Csakhogy aztán apa is bekeményített, hogy neki ott van az otthona és kész. Magyarán, külön éltek. Legalábbis az elején. Míg apa állapota romlani nem kezdett. Igazából nem tudom, mit mondjak apáról meg azokról az első évekről. Kopaszodott. Nekem nagyon tetszett. A papkoszorút úgy hívtam, kerekecske-gombocska. Én is szerettem volna egy olyan kört a fejem tetejére. Egy nap, pontosan fel tudom idézni, elővettem az ollót a varrókészletből, és körbenyírtam a fejem búbját. Mentem büszkén, hogy megmutassam anyának. A hatásra már nem emlékszem, de arra igen, hogy mindenkinek elmesélte. Kiszínezett családi história.

A falut is fel tudom idézni a magyaroknál. Apa Pozsonyban a Műszaki Egyetemen dolgozott, de otthon jelentéktelen földműves volt, egy mezőgazdász ásóval, kapával, gereblyével, slaggal a kezében, félmeztelenre vetkőzve. A kertje régen hatalmasnak tűnt, egy igazi királyságnak, ahol fel lehetett mászni a fára, beleesni a kútba, és izzadni az üvegház alatt. Megdöbbentem, amikor később megtudtam, hogy apa kertje csak töredéke az eredeti gazdaságnak, amelyet nagyapa idejében államosítottak a kommunisták. Állítólag egészen a tavakig nyúlt. Milyen jó lett volna belegázolni a vízbe a kert végén, és lovaink is lettek volna, nem csak tyúkok meg nyulak, amiket a nagymama tartott.

Oda jártunk víkendezni, és az egész nyarat a tóparton töltöttük. Nagymama még élt, és igazából csak magyarul beszélt, a helyi korcsokra úgy kiabált, hogy kiskutya, a nővéremmel palacsintát sütött, amiről szívesen mondanám, hogy a legfinomabb volt a világon, de igazából már nem emlékszem, milyen volt. A fiával gondozta a kertet, a kis gazdaságot. Az üvegházban palántákat termesztett, aztán a piacon árulta. Anya eleinte próbálta hasznossá tenni magát és ellesni valamit az anyóstól, de nagyon hamar megértette, hogy a nővérének igaza volt. Hiábavaló igyekezet. Minden rossz volt, amihez hozzányúlt, istenem, hagyd, ne segíts. Nagymama úgy zavarta el a palántáktól, mint a kóbor kutyákat, ha azok véletlenül a lyukas kerítésen át bemásztak hozzánk. Végül anya azt mondta, jó, most már nekem is elegem van az egészből. És onnantól csak a kiskert virágaival és növényeivel foglakozott. Később azt is mondta, hogy inkább beadja a válópert, mint hogy kiskocsin tolja a palántákat a piacra.

Apa sokat utazott és gyakran készített fényképeket. A hálószoba tele volt az előhívott fotókat tartalmazó sárga borítékokkal. Rendszeresen turkáltam közöttük. Apa képes volt akár tízszer is rákattintani ugyanarra a sziklára az autóbusz üvegén át, sőt képes volt három tekercs filmet ellőni a ködbe burkolózó Niagaráról. Semmi érzéke nem volt a fotózáshoz. Találtam olyan képeket is, amelyeken rikítóra festett és hasonlóan öltözött hölgyek társaságában mutatkozik. A hölgyek igen furcsának tűntek, s csak évekkel később tudtam a látványt pontosabban megnevezni: vulgáris. A fotók, amelyeken idegen, vulgáris nőket ölelget bizonyos vendéglátóhelyeken, az egyedüliek, amelyeken ő maga is feltűnik. Különben csak tájképek voltak.

Apa az utazásai során sok külföldivel ismerkedett meg, később meghívta őket magához, a nagy, emeletes házba, amelyet közvetlenül a kommunizmus bukása után épített a nagymama klasszikus falusi háza mellett. Nyaranta turistáknak adta bérbe, akik szerettek volna megmártózni a tóban, esetleg néha a külföldi ismerőseinek. Egyszer egy bizonyos Pancsóval, aki Peruból jött, elmentem egy focimeccsre. Pontosabban eredetileg körhintázni mentünk volna a tó túloldalán, de hagytuk, hogy a tömeg, amely akkor épp a stadion felé özönlött, magával sodorjon. Ő nem tudott szlovákul, én nem tudtam angolul, tehát jelekkel kommunikáltunk. Vagyishogy azon a focimeccsen, ami mindkettőnket nagyon untatott, csupán egyetlen mondat hangzott el. Pancsó a cipőmre mutatott, és azt mondta, pretty, nice. Ennyit még én is értettem. Otthon viszont nehéz volt elmagyarázni, hogy miért épp egy focimeccsre ültünk be.