Fabry, Rudolf: Mi jön azután (Čo bude potom? Magyar nyelven)

Hľadajte ma pri morských okách v belosvite,
v očiach milencov a na ich ústach.
Som plameň s ohňom zdanlivo driemajúcim,
v pahrebách a kdekoľvek sa potulujúci,
v blkote kahana, čmudiaceho dychom noci.
Hľadajte ma v šeleste brezových listov
a kvetov zvoniacich na hrobe na márne brieždenie,
lebo slzy sa neodplačú, súmrak neodmráka
a radosti stmavejú ako sinák hríb
a nenasýtia sa vlahou ústa,
čo krvácajú smútkom a jedia trpký clivúty.
Hľadajte ma v oblakoch v hodinu mojej smrti,
v mračnách, čo sa vyzliekajú z podôb býkov
pod bičom víchrice, šuštiacej nad chrbtami hôr.
Vsajem sa do stromov
a do ich miazgy, čo svetielkuje,
a do speriem zeme pri koreňoch materidúšky.
Pokojne poplynú ikry môjho srdca,
čo niekedy zachvievalo celou hruďou človeka
nahatého a trasúceho sa ako magnetka,
ukazujúca presne na miesta a tým smerom,
kde klíči bolesť v tieni posledného muškátu,
a preto nevädne a preto nezomiera — láska,
ako všetko, čo má večnosť v podstate, láska,
čo má podstatu vo večnosti.
Milujem rozhranie, čo sa končí smrťou
a začína sa narodením,
začína sa umieráčikom a končí sa v kolíske.
Aj vzduch je človeku vlkom, keď zavýja.
Čo bude potom? Čo bude potom?
Je to krásne zomierať narodením
a narodiť sa smrťou, a nik nevie,
čo bude potom.
Popol svojho žehu
ešte nikto nerozdrobil v prstoch.

Tengerszemek hajnali derengésében keressetek:
szeretők szemében és ajkán.
Hamvadni látszó tüzek lángnyelve vagyok,
szendergő parázsban rejtőzöm, s az éjszaka
leheletéként füstölgő mécsesekben fel-fellobogok.
Nyírfalombok zizegésében keressetek
s temetővirágok szavában, mely hasztalan hirdet ébredést,
mert nem apadnak el a könnyek, nem száll föl az alkony,
az öröm színe sötétre vált, mint a gomba tönkje,
s nem duzzadnak már nedvesen az ajkak,
melyek a bú vadcseresznyéjét ízlelgetik s bánat csordogál róluk.
Halálom óráján az égbolton keressetek:
a fellegekben, mélyekről lehasogatja a bikajelmezt
a hegygerincek fölött zúgó vihar ostora.
Felszívnak majd a fák,
a, meg-megcsillanó mézgagyöngyök,
s a kakukkfű tövében spermaként ivódom a földbe.
Békésen úszik szívem ikracsomója
mely valaha meg-megrázta a mellem,
csupasz voltam s remegtem, akár a mágnestű,
mely pontosan jelzi a helyet és az irányt,
hol a szenvedés az utolsó muskátlitő árnyékában is kihajt,
ezért nem hervad és el sem pusztul — a szerelem,
mint minden, minek lényege örökkévalóságot rejt,
mint minden, minek örökkévalóság rejti lényegét.
Szerelem azt a mezsgyét, mely a halállal végződik
s a születéssel kezdődik el,
lélekharang szavával kezdődik s bölcsőben végződik be.
A levegő is fenevad nekünk, ha, üvölteni halljuk.
Mi jön azután? Mi jön azután?
Gyönyörű lehel meghalni a születéssel
és megszületni a halállal — s nem tudja senki,
mi jön azután.
Elhamvasztása után
még senki nem morzsolgatta ujja közt a hamvait.