Fabry, Rudolf: V čas ranný...

V čas ranný, v čas vezdajší, stoj, ticho . . .
Tam v lone vraždiaceho vesmíru
sputniky preďobávajú ľadviny zôr
a ticho krúžia okolo zemegule
a nepípajú oceľové kurčatá.
Otváram okno zľadovatené mrazom.
Ľudia idú do práce na šiestu
a vysoko v nadire pláva kozmonaut.
Šachovnicu mesta ešte neoblizlo slnce.
Aké je to ráno so zimomravou zorničkou,
na čele s diadémom diamantového bleskometu,
v rozbresku roztavených dní
tejto sopečnej doby,
keď stojíš rozštiepený,
medzi stĺpom života zo živého mäsa
a stĺpom smrti z horúcej lávy
a počítaš na kompjuteri predtuchy
blízku dráhu začiatku a konca,
aby si mal čas nadýchnuť sa ešte raz
čerstvého vzduchu a hmly z pariacej sa rieky,
aby si mal čas pozrieť sa ešte,
pozrieť sa čo len raz na kvety,
na poslednú ružu oškvarenú zimným ránom.
A potom už možno myslieť na večnú noc,
na tú, čo nikdy nepominie v uragáne času.
Zatiaľ sa chveje v chryzantémach,
vo váze orosenej dychom smrti.
Karamelizujú sa prvým mrazom sklá okien
a vkráda sa srieň do holých záhrad a parkov.
S ranným brieždením na horizonte
vracajú sa krídla vrán, černejšie než vraníky,
severnou cestou do tohto studeného rána,
do tohto rána, keď myslím na smrť,
na obyčajnú chladnú a studenú smrť.

E reggeli percekben állj meg, maradj csendben. . .
Ott, a gyilkos világmindenség ölében
űrhajók hívogatják a hajnal veséjét,
csendben köröznek földgolyónk körül
s nem csipognak az acélcsibék.
Kinyitom fagytól jeges ablakom.
Hat óra, az emberek munkába sietnek,
s űrhajós úszik fenn a nadírban.
A város sakktábláját még nem nyalta végig a nap.
Micsoda reggel, hideglelős hajnalcsillag,
gyémántvillámokat szóró diadém a homlokán,
s e tűzhányó idő,
megolvasztott napjaink fénye körötte.
Állsz kettészelve
az eleven húsból való élet oszlopa
s a forró lávából való halál oszlopa között
és méred előérzeted komputerén
a kezdet és a vég pályáját.
Méred, lesz-e még időd még egyszer tüdődre szívni
a friss levegőt, s a párolgó folyók tajtékját.
lesz-e időd még egyszer,
legalább még egyszer megnézni a virágokat,
az utolsó rózsái, melyet megperzselt a téli reggel.
S azután már az örök éjre gondolhatsz.
arra, amely soha nem múlik el az idő uragánjában.
Most az elmúlás még csak a krizantémokban remeg,
a halál fuvallatától harmatos vázáiban.
Az első fagyoktól karamellizálódnak az ablaküvegek
s az üres kertekbe és parkokba dér lopózik.
A horizonton korai hajnal.
Észak felől e hűvös reggelbe visszatérnek a várjúszárnyak,
feketébbek a hollószínű lovaknál.
Heggel van, s én a halálra,
a közönséges, hideg és hűvös háládra gondolok.