Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hronský, Jozef Cíger : Jozef Mak

Hronský, Jozef Cíger  portréja

Jozef Mak (Szlovák)


1

Zelený svit ovíjal svoje vlákna okolo drevených zrubov a šindľových striech. Oblôčik matere Jozefa Maka vydychoval ustaté, zomdlené, žlté svetlo a chladná hmla sa čudovala, tichšie si líhala na zem pod týmto oblokom. Vetra a ľudí nebolo, o tomto čase neštekali ani psi. Ani robotov nebudí bieda tak zavčasu, nie vtedy, keď sa začne spretrhávať noc. Ozrutné vrchy okolo chalúp zdali sa ozrutnejšími, v čiernej, jednofarebnej ploche viseli nad dedinou, zblízka sa skláňali, azda celkom na vrcholce smrečkov, čo tu i tam vyrastali zo dvorov, úzkych záhrad. Tenké, štíhle smrečky, splašené, neisté sťa nezvaní hostia na chudobnej hostine.
Iba hviezdy sa výrazne chveli nad vlhkým štítom strechy, hoci mali len také svetlo ako oblôčik na chalupe vdovy po Jánovi Makovi.
A keď nad Hudákovom rozknísal sa ospalý vietor a pobral sa ponad dolinu k východu, vtedy zabolelo materino lono naposledy a narodil sa Jozef Mak.
Jozef Mak, obyčajný človek, milión, ktorého nečaká na svete nik a nik ho spomínať nebude, keď sa zo života vráti.
Jozef Mak: milión. Čo sa spomína len ako ľudstvo, a nikdy nie ako človek.
A ženy okolo matere boli ospalé, ani toľko nepovedali, či je prišlé dieťa hodné alebo slabé, hoci sa toľko i v najhorších prípadoch povie. No i ľudskí ľudia sú zavše neľudskí, a že im Makova mater v tú chvíľu neodpúšťala, bolo preto, lebo nevedela, že je chvíľa veľkej borby, keď je nie noc, ani ráno, iba čas najtuhšieho a najsladšieho spánku, keď omdlieva i sila, i dobrota, i hriech, i rozkoš.
Neodpúšťala, lebo ani boľavé lono neodplašilo hrôzu z hrude, oba ťažké prsníky zavalili sa priam na srdce, a mater sa bála otvoriť ústa na otázku, či je nový život životom, alebo nesúca príťaž, o akej aj materi škoda rozprávať. Plakali jej kútiky úst, oči viseli na hrade, kde nebohý muž tvrdo zarúbal sekerou:

ZBOŽei POMOCi viBUDOVAL DOM TenTO MAK JANO rokU pANE 18 62 AVKUSTA 3 ho

A ona teraz v tomto dome porodila chlapca, čo nemohol byť ani Jano, nemal byť ani Mak. Nuž pozrela na ospalé ženy, nechala ich driemať, iba toľko, koľko si vynútilo lono a prsníky. Ani nepozrela na ospalé ženy, nechala ich driemať, iba synovi pošepla vedľa seba, synovi bezmennému a bezvládnemu, že lampu treba zahasiť, lebo vonku rozmohol sa svit.
Vtedy sa vytiahol spod šopy neveľký, uzimený chlapec, zastal si na podstení, skrížil si ruky na prsiach, dlaňami prikryl si plecia. Pomyslel si:
– Mater už v chyži nestonie, ticho je, iste už porodila... Budeme mať hanbu, mater i ja. Ako len porodila?... Koho by som sa spýtal?
Toto bol syn Jána Maka, a preto mohol byť i Jánom i Makom. Teraz ťažká zodpovednosť zvalila sa na neho zo strechy, preto sa schúlil pod samú stenu, položil si tvár na kolená a niečoho sa bál, až pokým nezačal driemať znova.

2

Rosa nepadala a neprikryla Jána Maka, ale zo zelenej riedkej hmly vynorila sa biela postava, čo v prachu nezanechávala stopy, nemala váhy, mohla vojsť do hociktorého dvorca a nemuseli sa otvárať ani vrátka, lebo postava nemala ani tela, iba ruky krvavé, prebodnuté dlane a oči rozumné a dobrotivé. Prst milostivý a ľahučký, čo nepocítil na hlave ani spiaci Ján Mak, syn a brat od úsvitu, ibaže vtedy počul vánok vetra a rozumel mu v spánku.
– Spíš? Spi. Ale nikdy sa nikoho neopýtaš, ako matky rodia.
Jano Mak spal a hosť vošiel do domu cez pritvorené dvere. Už odo dverí privrel materine oči a nazrel cez ručníček, ktorým bol syn prikrytý.
– Tu si, Jozef Mak? Tu. Neskoro som sa dostal k tebe na návštevu. Nemám už nič. Od večera chodím medzi tichými ľuďmi a všade niečo prosili odo mňa, do svitania neostalo mi nič. Všetko som rozdal, čo som mal. Ale, Jozef Mak, narodil si sa a nik ťa nečakal okrem materinho strachu, nik ťa nevítal, neobdarúval, nuž dám ti aspoň to, čo ešte mám. Dávam ti ukrižované ruky, tie mi ostali z tejto noci. Vezmi si ich a nehľadaj k nim ústa ani potom, keď budeš ľuďom rozumieť a keď ťa budú chcieť nahovoriť, aby si si ústa od niekoho požadoval.
Vtedy Jozef Mak zastonal na vankúši.
Zastonal v radosti, že mu niekto niečo daroval, ináč nebol by mal v tomto živote nič. Ale mater ho nepočula, v ten čas snívalo sa jej práve o tom, že ju príchod druhého syna veľmi unavil. I zľakla sa únavy, akoby únava bola štrbinou na povinnosti, lebo mater preto rodí, aby vychovala človeka. A keď na chvíľu otvorila oči, zazrela kus mihotavej bielej hmly, i prežehnala sa ťažkým krížom a usmievala sa v čudnom sne tak blažene, že jej i slzy vyvierali spod mihalníc.

3

Biela postava zastavila sa na tomto konci druhý raz až na tretiu noc.
Ani vtedy nenahla sa do Makovie obloka.
Iba tam, kde v treťom dome povyše bývala Hana Meľošová, pomalá, ospalá a ľahkomyseľná ženská, čo si statočne nikdy neriadila dom, rodila deti a nikdy nedbala o ne, lebo i tak dobre rástli, zdĺhavo sa usmievala a čepce si iným dala vyšívať. Túto noc dostala Hana rozkaz:
– Keď bude ráno, pozri do obloka Makovie a uvidíš, darmo sa tam narodil chlapec, ešte ani dosiaľ nemajú misu v obloku.
Nuž Hana Meľošová sa na svitaní dlho a lenivo preťahovala, a keď pozrela von oblokom, zhíkla:
– Jezu, u Makov sa narodil chlapec, už tomu tretí deň, a ani dosiaľ nemajú misu v obloku!
A zopakovala to v dome všetkým, skoro zabudla kravu vyhnať na pašu, a prázdnu misu nosila po komore, po dvore a stajni, až napokon dožula krajec chleba a naplnila misu krúpami. Krúpy tri razy odsypala, aby ich mnoho nedarovala, ale bola ľahkomyseľná, a napokon jednak dosypala i to, čo predošle nedožičila.
V krúpach mal by stáť v prostriedku oštiepok, okolo červené jablká a kraj by mal byť obložený bielymi vajcami. Lenže Hana Meľošovie bola neporiadna osoba, a keď pobadala, že nemá oštiepok, ani jablká, usmiala sa ľahkomyseľne a zaniesla misu, v ktorej boli iba krúpy a vajcia. Iná žena nedala by sa vysmiať, nevykonala by polovičaté dobrodenie, radšej nech by Makovka skapala.
Večer sa pochválila mužovi:
– Makovci sú ako kostolná myš... Ľudia Makovku vysmievajú, že sa prespala, a dosiaľ nik nenasypal decku krúpy do kúpeľa, nuž som sa ponúkla za krstnú mater. Už som aj misu zaniesla... akurát popŕchalo. Čo? Ak nebude dažďa, zemiaky sa nám nenapravia... A Makovkin chlapec je dosť biedny a hovorila som, aby sme ho na Jozefa pokrstili.
Muž, Meľoš, v polotme opakom dlane pretrel si ústa, nepovedal nič a len tak bez slova sa pobral spať na šopu, kde bolo čerstvé seno. Hane nepovedal ani inakšieho slova, nuž Hana sa iba po prah pobrala za ním a tam zlenivela, lebo jej prišlo na um, že na šop je mrchavý rebrík. Zdvihla ruky ponad hlavu, pretiahla sa, prehla sa v drieku a vracala sa rovno do postele.
Uplašila sa až pod perinou a zhíkla:
– Jezu, pri krste sme zabudli na chlieb!... Akože sme to krstili? Nepoložili sme pod stôl chlieb, baba nevzala chlapca, nepoložila chlapča na chlieb, a my ženy z rodiny, nerozbehli sme sa, ktorá si dieta prvá uchytí!... Ktože takto dieťa vychová? Na mňa, na krstnú mater, bude zle, a veru som mohla niekde vypožičať nový peceň a dožičiť krstnému trochu šťastia. Môže ma kliať, ak dorastie. Tu zívla Hana Meľošová a v duchu sľubovala Makovke, že upečie jej koláč na jeseň, keď bude v dome nové zrno.


KiadóTatran, Bratislava
Az idézet forrásaJozef Cíger Hronský: Jozef Mak, p. 7–10.

Egy milliók közül (Magyar)


1

A faházikókat s a zsindelytetőket zöldes hajnali derengés szálai szőtték át. Jozef Mak anyja kunyhójának ablaka fáradt, ájult sárga fényt lehelt, a hűvös köd pedig elcsodálkozva s halkabban simult a földhöz a kisablak alatt. Szellő nem libbent, ember nem mutatkozott, s a kutyák sem ugattak így hajnaltájt. A munkát sem ébreszti fel a nyomorúság ilyen korán, mikor az éjszaka megszaggatja köntösét. A kunyhók körül meredező ormótlan hegyek még nagyobbaknak látszottak, amint egybeolvadva és feketén tornyosultak a falu fölött, s egészen ráhajoltak az udvarokon és nadrágszíj-kertecskékben elszórtan növő kicsiny lucfenyők csúcsaira. Vékony, karcsú fenyőcskék voltak, bizonytalanok és riadtak, mint hívatlan vendégek a szegényes lakomán.
Csak a csillagok ragyogtak élénken a háztető nedves gerince fölött, pedig csakúgy világítottak, mint Ján Mak özvegye kunyhójának kicsiny ablaka.
S mikor aztán Hudákék fölött meglódult az álmos szél, s elindult keletnek a völgy fölött, utolsót sajdult az anyai öl, s megszületett Jozef Mak.
Jozef Mak, az egyszerű ember, egy a milliók közül, akit senki se vár a világra, és senki se fogja emlegetni, ha megtér a halálba.
Jozef Mak: egy a milliók közül. Akit csak úgy emlegetnek: a nép, és sohasem mint embert.
Az anya mellett elálmosodtak az asszonyok, azt se mondták, derék-e vagy satnya az újszülött, pedig ilyesmiről még a legrosszabb esetben is elbeszélgetnek. De a jóravaló ember is embertelen lesz olykor, s hogy Mak anyja ebben a pillanatban nem tudott nekik megbocsátani, csakis azért volt, mert nem tudta, hogy ez a nagy küzdelem pillanata, mikor nincs már éjszaka s nincs még reggel, hanem a legmélyebb és legédesebb álmok ideje, mikor elernyed az erő, a jóság, a bűn s a gyönyör is.
Nem bocsátott meg nekik, mert ölének sajgása se tudta feledtetni a mellét nyomó borzadályt; mindkét súlyos emlője egyenesen a szívére borult, ő meg nem merte kérdésre nyitni a száját, élet-e ez az új élet, vagy csak terhet hoz, amiről még az anyának is kár szót vesztegetnie. Szája sarka sírt, szeme a gerendára meredt, ahová a férje fejszével keményen bevéste:

ESZT a HÁZat ISTEN SEGíTSÉGÉvel MAK JANO csinálta AZ uR 1862 esztendejének AVKUSZTUS 3 án

Ő pedig ebben a házban szülte meg a fiút, aki nem lehetett Jano, de még csak Maknak se hívhatták. A bóbiskoló asszonyokra nézett, de hagyta, hogy tovább szunyókáljanak, csak kicsit mozdult, éppen hogy az ölén s a mellén könnyítsen. Nem is nagyon figyelte az álmos asszonyokat, hagyta, hogy bóbiskoljanak, csak a fiúnak, a mellette fekvő meztelen és tehetetlen fiának suttogta, hogy el kellene oltani a lámpást, mert odakint már erősen dereng.
A fészerből kibújt egy kicsi, didergő fiúcska, megállt a fal tövében, karját összefogta a mellén, s két tenyerét a vállához nyomta. Ezt gondolta magában:
– Anya már nem nyög a szobában, csend van, biztosan megszült már... Szégyenünk lesz, anyámnak is, nekem is. Vajon hogyan szülte meg?... Kitől kérdezhetném?
Ez volt Ján Mak fia, tehát joggal hívhatták Jánnak is meg Maknak is. Most aztán súlyos felelősség zúdult a fejére, ezért hát egészen összekuporodott a falnál, arcát a térdéhez nyomta, és addig szorongatta a bizonytalan félelem, míg újból elaludt.

2

Harmat nem hullott Lán Makra, harmatcseppek se borították el, a zöldes, ritkás ködből azonban kibontakozott egy fehér alak, melynek lába nem hagyott nyomot a küszöbön, csak súlytalanul lebegett, átsurranhatott minden kis udvaron, s kaput se kellett nyitni neki, mert ennek az alaknak teste se volt, csak két vérző keze, két átdöfött tenyere s két értelmes, jóságos szeme. Meg olyan simogató, könnyed ujjai, hogy az elszunnyadt Ján Mak, aki hajnal óta fiú is volt meg testvér is, nem érezte a fején finom érintését, csak a lebegő, könnyű szellő susogott hozzá álmában:
– Alszol? Aludj. De soha senkitől ne kérdezd, hogyan szülnek az anyák.
Jano Mak csendesen aludt, a vendég pedig a csukott ajtón át belibbent a házba. Már az ajtóból lefogta az anya szemét, aztán a fiút takaró kendőcske alá kukkantott.
– Te vagy az, Jozef Mak? Bizony, te vagy. Későn érkeztem hozzád látogatóba. Már semmim se maradt. Este óta járok a csendes emberek között, s mindenkinek volt valami kérése hozzám, nem csoda hát, hogy hajnalra mindenből kifogytam. Amim csak volt, mindenemet szétosztogattam. Te azonban megszülettél, Jozef Mak, pedig az anyád rettegésén kívül senki-semmi nem várta jöttödet, senki nem üdvözölt, mikor megérkeztél, senki nem ajándékozott meg, így hát legalább tőlem kapjad azt, ami még a tarsolyomban maradt. Keresztre feszített két kezemet adom neked ajándékba, mert csak az maradt meg a mai éjszakán. Fogadd el őket, de akkor se említsd, mikor már megérted az emberek szavát, s azt akarnák, hogy részvétet kelts bennük.
Jozef Mak ekkor felnyöszörgött a párnán.
Örömében nyöszörgött, azért, mert valakitől valami ajándékot kapott, hiszen másként semmit se mondhatna a magáénak ebben az életben. De anyja nem hallotta, mert éppen arról álmodott, hogy második fiának érkezése alaposan kifárasztotta. Meg is rémült ettől a fáradtságtól, mintha a fáradtság csorbát ejtene a kötelességen, hiszen azért szül gyereket az anya, hogy emberré nevelje. S mikor kisvártatva kinyitotta a szemét, észrevette a lebegő ködfoszlányt, szélesen keresztet vetett magára, s olyan boldogan mosolygott furcsa álmán, hogy néhány könnycsepp is kibuggyant a szemhéja alól.

3

A fehér alak csak a harmadik éjjel jött megint az alvégre. Most azonban nem a Makék ablakán lesett be.
Hanem odébb, a harmadik házén, ahol Meľošné lakott, Hana, a kényelmesen-lassú mozgású, álmos, könnyelmű asszony, aki sohasem takarította rendesen a házát, csak szülte rakásra a gyerekeket, de mit sem törődött velük, mert anélkül is szépen serdültek, az anyjuknak meg mindig mosolygásra állt a szája, s még a főkötőjét is mással hímeztette. Ezen az éjszakán Hana parancsot hallott álmában:
– Ha megvirrad, nézd meg Makék ablakát, s meglátod, hiába született fiú, a tálat még mindig nem tették ki az ablakba.
Hana hajnalban lustán kinyújtózkodott, s mikor kilesett az ablakon, felszisszent:
– Jézusom, harmadik napja, hogy Makéknál fiú született, s a tál még most sincs az ablakban.
Sorra el is mondta mindenkinek a házban, még arról is majdnem megfeledkezett, hogy legelőre hajtsa a tehenet, csak cipelte magával az üres tálat kamrába, udvarra, istállóba, aztán elmajszolt egy karaj kenyeret, s megtöltötte korpával a tálat. Háromszor is visszaszórta a korpát, nehogy túl sokat ajándékozzon belőle, de mert könnyelmű asszony volt, a végén visszaöntötte, amit az előbb még sajnált odaadni.
A korpás tál közepére füstölt sajtot illett volna tenni meg piros almát, a szélét pedig néhány fehér tojással szegélyezni. Hana azonban rendetlen teremtés volt, s látva, hogy nincs alma meg füstölt sajt a házban, csak vállat vont s mosolygott, aztán csak úgy vitte át a tálat korpával meg tojással. Más asszony nem tűrte volna, hogy megszólják, nem elégedett volna meg fél jócselekedettel, még akkor sem, ha annak Makné látja kárát.
Este eldicsekedett a férjének:
– Makék szegények, mint a templom egere... Maknét kinevetik az emberek, hogy teherbe esett, eddig még senki se szórt korpát a gyerek fürdővizébe, hát felajánlkoztam keresztanyának. Már a tálat is átvittem... éppen csöpörögni kezdett az eső. Micsoda? Ha nincs eső, nem erősödik meg a krumpli... Makné gyereke elég satnya, azt mondtam, Jozefre kereszteljék.
Meľoš, a férj, keze fejével megtörölte száját a félhomályban, nem szólt, csak csendesen megindult, hogy álomra dőljön a fészerben, ahol friss széna várta. Nem volt semmi szava Hanához, Hana a küszöbig követte, de ott rájött a lustaság, mert eszébe jutott, hogy a fészerben rossz a létra. Felemelte két kezét, nagyot nyújtózkodott, aztán meggörnyesztette hátát az ajtóban, s egyenesen visszabújt az ágyba. Csak a dunyha alatt szisszent fel ijedten:
– Jézus, keresztelőkor megfeledkeztünk a kenyérről!... Hogy keresztelhettük meg így? Nem tettünk kenyeret az asztal alá, a bába nem fogta meg a fiút és nem tette rá a kenyérre, mi pedig, családbeli asszonyok nem versenyeztünk, melyikünk nyúl elsőnek a gyerekhez!... Ki nevel fel ilyen gyereket? Nekem, a keresztanyjának lesz majd bajom vele, bizony, friss cipót kellett volna kölcsönkérnem valakitől, hogy egy kis szerencse is kerülgesse a keresztgyereket. Ha felcseperedik, meg is átkozhat. Hana nagyot ásított, s megfogadta magában, hogy ősszel, ha majd friss szem lesz a házban, kalácsot süt Maknénak.


KiadóTatran, Magyar üzem, Bratislava
Az idézet forrásaJozef Cíger Hronský: Egy milliók közül, p. 7–12.

minimap