Hviezdoslav, Pavol Országh: Véres szonettek (I.) (Krvavé sonety (I.) Magyar nyelven)

Spev o krvi: — ký divý pomysel!? —
A o akej? — Ak o tej, ktorá žiari
sťa ruže kvet, pýr studu v dievčej tvári,
či jejž crk u decka v smev zabronel,

keď v snách ho láska anjel-pestiteľ;
alebo o tej, čo sa s duchom spári
u veštca v zápal čela na oltári:
tak nech by spev, nech plným dúškom znel!

Ó, krv je vlaha divotvorná! — Skrytá,
jak vzácny mušt, vrie v srdca pohári,
až udrie v ústroj silou vlnobitia;
s tým v tepnách v ruch sa, v mluno[1] prevarí
a vôľu tvorčiu, zajme kolo žitia…
Či myslia na to kedy mäsiari?

                    *

Nie o tej plodnej spievať dnes je čas:
o krvi, zo srdca čo šprihnúc v dlane,
kamkoľvek čiahne, tvorí požehnane,
i z mŕtvej skaly zlatý kúzli klas;

o krvi, v tmu čo vnáša slnka jas,
sťa olej vzplanúc — kahan pri kahane —
duševným zrakom denné na svitanie:
a takto chlebom-svetlom živí nás,

a vtedy, štíti aj, kde nebezpeč je…
Lež o krvi, čo vybúšila v hnev,
i zúri-búri, ohňom páli, vlečie
povodňou, rozmetá svet hŕbou pliev,
či odrážkou jak úpusty v zmar tečie…
ach, o tej znie, kým nezalkne sa, spev!

                    *

Dal a vérről: – milyen vad gondolat!
S milyenről? – Ha arról, mely mint a rózsa,
vagy mint a pírban égó lányka-orca,
vagy melytől gyermek mosolya fakad,

kit álmában őrangyal símogat,
vagy arról, mely szellemmel párosodva
szent jós homlokát festi bíborosra:
hát adjon a dal zengő hangokat!

A vér csodás nedv! – Szívünk poharának
kelyhében, mint a drága must buzog,
míg hulláma a testünkbe nem árad;
ott áthevítve az akaratot
létünk mozgató kerekére rácsap...
Gondolnak erre a mészárosok?

                    *

De ma nem a termő vér dala kél,
mely szikrázva szívből tenyérbe vágtat,
melytől a holt kő is arany kalászt ad,
s mely áldva alkot, ahová elér;

a véré, melytől fényes lesz az éj,
ha föllobog – mécs mécs mellett –, akárcsak
olaj, s lelki szemként a ködön áthat,
s úgy lesz világunk éltető kenyér,

s ha veszély van, akkor is óva véd meg...
Hanem azé, mely mint a vad harag,
csapott világgá, dúl-fúl, tüze éget;
mindent pelyvaként sodró áradat,
vagy gáton széttörő tajték – az ének
erről szól, míg sírva meg nem szakad.

                    *