Hviezdoslav, Pavol Országh: Véres szonettek (II.) (Krvavé sonety (II.) Magyar nyelven)

Nad zemou v letku utkvel na krielach
posupný démon, v pravej hlaveň vojny,
z nejž, zmáchav ňou, plam šľahol dvojný, trojný…
a k zemi vzal sa splývať v pramenách,

iskriaci síru, meteorov prach —
Rod ľudský dlho spal už nepokojný:
i strhol sa! — ziv sudbinej vtom trojny
zrel, úžas v očiach, v údoch mrazný strach.

Kam dieť sa, Bože!? (zúpel). K spáse vrátka
kde? rokľa v bralách, zápač pralesa
či morská choboť, loďka čo jak vratká
za útočište?… Ale kryje sa
nadarmo v svete; všade ľudská jatka:
či tvŕď či oceán či nebesá!

                    *

A národ oboril sa na národ
s úmyslom vraždy, s besom skaziteľa.
Kreš spráskal pušiek, zahrmeli delá:
zem stene, piští vzduch, rvú vlny vôd,

kde bleskom kmitla hrozná Astarot.[2]
A jak v žne postať zbožia líha zrelá
pod kosou, radom váľajú sa telá;
v cveng šabieľ špľachce čerstvej krvi brod…

Tak vo víchrici totej ukrutenstva,
nímž ani tiger dravšie nezúri,
zapadá nie zvlek:[3] výkvet človečenstva,
života radosť smrtnej do chmúry,
v prach purpur všeľudského dôstojenstva,
v sutiny jasný palác kultúry!…

                    *

Sasként a démon megállapodott
s föld felett, had üszkével kezében,
melyből hármas láng csapott ki setéten,
s mint forrás, a földre meteorok

porát ontotta, s ként záporozott. –
Az emberfaj már rég aludt az éjben,
s most fölriadt! Döbbenet ült szemében,
s a szörny láttára szíve megfagyott.

Hová legyek, Uram! - sírt. - Hol akad már
váltság? sziklán rés? erdőn menedék?
öböl? kicsiny hajócska, ingatag bár,
de oltalom? – s nem lel, hiába, még
csak egy zugot sem, bárhol fut, szaladgál:
ember-mészárszék, várfok, tenger, ég.

                    *

S akkor nemzet nemzetre támadott,
öltek, romboltak, ágyúk dübörögtek,
puskák kattantak, felnyögtek a földek,
sírt a levegő, hullám harsogott,

hol villámlott a szörnyű Asztarót.
S mint aratáskor rendek rendre dőlnek,
fetrengtek sorban az emberi törzsek,
s kard csengésén át friss vér csobogott.

S a kegyetlenség zord vihara-pokla,
melynél jobban tigris dühe se dúlt,
nem férgesét: a javát pusztította;
az életöröm bánatba borult,
az ember-méltóság ledőlt a porba,
s a kultúra szent háza romba hullt.

                    *