Hviezdoslav, Pavol Országh: Krvavé sonety (V.)

Kresťanstvo tvoje — lož je, faloš, mam!
Mlč o pohanoch! zle sa vyhováraš:
čo Tatár, Vandal[11] raz, Hun,[12] hľa! to stváraš,
sa v majstra vyučiac ich remeslám.

K oltárom lezieš, utieknuc sa v chrám;
však modlu na srdci, v jej službe háraš:
hej, o pokore, bázni leda táraš,
si ošemetník pred Bohom i tam!

Že vyslanec si svetla? Za misie!
prírody deťom odurmaniť[13] um
a s vierou vposled opantať im šije —
Oj, dovidia včuľ na grunt tvojich dúm,
ich cvične núkaš začrieť do biblie:
krvavé vážiť — evanjelium!…

                    *

— Nuž, človeče, tys’ pánom prírody?
ty že máš právo rozhodovať nad ňou?
Prv seba opanuj! skroť kázňou vládnou:
kto pán je nad sebou, ten vývodí,

i hrdina je pravej slobody,
bo s každým zdielny na nej mierou riadnou;
ináč je otrok, čo rukou kradmou
tak seba, ako iných oškodí.

Och, plytkosť srdečná! Och, zmätok umov!
I azúrove čistí duchovia
pohrdli naraz veľkolepou dumou
u dlátka, farieb, zvukov, u slova;
šli v zmes… Nuž, v barbarstva noc, v cmiter rumov
ťa, človeče, ta vracia výchova!?

                    *

Kereszténységed álnok és hazug;
mentséged rossz - hagyj békét a pogánynak!
hisz magad is kész vandál, hűn, tatár vagy,
mesterként űzöd az ő iparuk.

Oltárhoz kúszol, templomokba fut
lábad, de a lelked bálványt imád csak,
s szived, melyben színlelés az alázat,
Istent szolgálni is csak csalva tud.

Fényt hozni jössz? Küldetésed de furcsa:
megmérgezni a természet fiát,
s a vallást igául rakni nyakukba!
Most látják csak, mit akarsz: bibliád
szavával nyújtod nékik újton-újra
a vérontás evangéliumát!

                    *

Dönteni hát neked van jogod itt
a természeten, mint urának, ember?
Birkózz meg előbb ten-természeteddel!
Ki úr magán, az felmagasodik,

és amin mindenkivel osztozik:
a szabadságért hős módjára felkel;
másként csak szolga, ki tolvaj kezekkel
magának is árt, mást is károsít.

Ó, szív tébolya! Ó, elme sötétje!
Véső, szín, hangok melletti merész
álmuk még a tiszták is félretéve
elindultak a zűrzavarba és
ködbe... - Hát a barbárság éjjelébe
taszít vissza, ember, a nevelés?

                    *