Kopcsay, Márius: Otthon (Domov Magyar nyelven)
Domov (Szlovák)Zazvonil zvonec. Muchovi sa zazdalo, že sa začala vojna. Ale boli to len sťahováci. Manželka už bola hore, prepletala sa pomedzi škatule s pobalenými knihami, šatami, dokumentmi, kozmetikou a pohármi. Sťahováci sa na to všetko nedôverčivo dívali. „Toto všetko máme sťahovať?“ hovorili si. Tak ako každý deň, i dnes sa cítili zaskočení svojou prácou. „Dnes nejdete do práce?“ pýtal sa Muchu do telefónu jeho nadriadený Gulášik. „Všetci vás tu čakajú.“ „Ja sa dnes predsa sťahujem,“ habkal Mucha ospalo. „Hej?“ povedal na to Gulášik. „Tak potom zajtra. Zajtra už budete presťahovaný? Zajtra už prídete?“ Mucha si varil kávu, ale uvedomil si, že kuchynský stôl nie je pripravený na sťahovanie, lebo je zaprataný haraburdím. Poodkladal teda rýchlo haraburdie a šetrne robotníkom oznámil, že v kuchyni je ešte nejaký nábytok, ktorý by bolo treba odviezť. Vyšiel na balkón, bolo veľmi príjemne, zapálil si cigaretku a díval sa na lesy, ktoré sa už kde-tu začínali zelenať. Priviazal na balkóne psa, aby sa sťahovákom nemotal pod ťažkými nohami. „Keď sa sťahovala Gizela,“ povedala pred pár dňami svokra, „veľmi zle sa pobalila. Veľmi zle, aj tí sťahováci sa sťažovali, že mala samé malé taštičky a škatuľky.“ Bolo vidieť, že svokra je na sťahovanie svojej dcéry, zaťa a vnuka zvedavá, rada by tiež vedela, do akých škatuliek a taštičiek si vopchali svoj byt, ale nepozvali ju, a tak sa to nikdy nedozvie. O chvíľu bol byt prázdny, odhalili sa pestré farby tapiet, ktoré si sem Muchovci dali iba štvrť roka pred sťahovaním povylepovať. Bol teplý slnečný jarný deň, nik netušil, že posledný - ďalej už bude iba vietor a dážď. V prázdnom byte ostali dôležité veci (pár kníh, doklady a starý počítač, dvaosemšestka so štvormegovým harddiskom, vo vnútri ktorého spočívali Muchove články od decembra 1996), takisto i kuchynský riad a jedlo, ktoré sa nestihlo pobaliť. To všetko sa odvezie poobede, alebo zajtra, alebo cez víkend osobným autom. Sťahováci už zasa zvonili, všetko je naložené, môže sa ísť. Do sťahovacieho autobusu nastúpili Mucha, jeho žena a dieťa. Autobus sa pohol. „Prečo ideme tak pomaly?“ pýtal sa syn. „Aby sme niečo nestratili alebo nerozbili,“ odvetil mu otecko. Prišli do mesta na Binderovu ulicu, kde mali bývať. Binderovej ulice sa boja všetci sťahováci, pretože je úzka. „Ako tam len vojdeme?“ hovorili si medzi sebou. „Zbúrame dačo?“ Napokon stačilo zvalcovať iba jeden zlatý dážď a obrovský červeno-žltý sťahovák zacúval do brány Binderovej 1. „Treba to vyniesť hore?“ spýtal sa jeden sťahovák azda v nádeji, že sa dočká zápornej odpovede (kdeže, my už si tie skrine povynášame sami). Ale mal smolu, ako vždy. Zasa len treba nosiť. Celý život iba nosiť. Muchova manželka išla do obchodu kúpiť pivo, aby sa sťahovákom lepšie pracovalo, Mucha odviezol dieťa k babke, aby dospelým neprekážalo. (Neviezol ho, pravdaže, Mucha osobne, pretože nemali auto, odviezol ich kamarát Jaro, ktorý niesol do Petržalky akési pneumatiky, po ktoré museli ísť ešte predtým do Prievozu, do garáže, od ktorej mal kľúče svokor v Lamači.) Potom išiel Mucha do starého prázdneho bytu pobaliť všetko ostatné. Tzv. dôležité veci (počítač, pár kníh, doklady) už boli prichystané na holom linoleu, zato však v kuchyni bola situácia katastrofálna - v špajzi sa váľali kečupy, na zemi boli porozhadzované igelitové tašky, symbolizujúce stovky nákupov a tisícky vyhodených korún. Mucha triedil horčice, korenia, načaté i nenačaté sáčky s cukrom a múkou. Potraviny, ktoré ešte stáli zato, si nachystal do nového bytu - napr. kávu alebo zemiakové cesto v prášku s trvanlivosťou až do augusta 1998. Igelitové tašky sa množili, ešteže to svokra nevidí. Pripadal si horší ako Gizela. Prišla za ním manželka, ktorá dosiaľ dozerala na vykladanie v novom byte. Dvom im išlo všetko od ruky - povyhadzovali zbytočné rárohy, postŕhali záclony, odmontovali lustre a vešiaky. Ich kroky na linoleu vo vyprázdnenom byte sa rozliehali ako v kostole. „Dobrý deň, tak ako?“ ozvala sa do telefónu Škvarková z realitky. „Už ste sa odsťahovali? Sľúbili ste mi, že zavoláte.“ „Práve dnes sme uvoľnili byt,“ povedal s hrdosťou Mucha. „Takže o päť minút môžeme prísť a odovzdáte byt novým majiteľom?“ švitorila Škvarková. „Nuž, ale veď, máme tu ešte nejaké veci. Ale môžeme ich dať v kuchyni do kúta, aby nezavadzali, keď si tu budú chcieť vymaľovať.“ „Prosím vás, oni si chcú skutočne prevziať byt a ihneď vymeniť zámku. Ten byt musí byť prázdny ešte dnes,“ povedala dôrazne Škvarková. „Ale, teda...“ hovoril Mucha. „Takže kedy? O tretej? O štvrtej? O piatej? O šiestej? O siedmej? O ôsmej?“ nástojila Škvarková. „O šiestej,“ vzdychol si zaskočený Mucha a vrátil sa ku kečupom a lekvárom - teraz kritériá triedenia zjednodušil a viac-menej všetko hádzal do koša, dokonca i sáčkové polievky a knedle v prášku. „Dnes nič nenapíšete?“ volali Muchovi z prvých novín (odborno-politických). „Už sú hotové litografie?“ volali z druhých (odborno-inžinierskych). „Už je zajtra? Ešte je dnes? Ešte sa sťahujete?“ ozval sa opäť Gulášik z odborno-budovateľského magazínu. Zástupcovia všetkých periodík sa postupne zmierili so skutočnosťou, že práve dnes sa Mucha sťahuje. Zavolali ešte zopárkrát, a potom dali pokoj. Zavolala aj svokra, že dieťa jej plače, zavýja a nevie, čo s ním má robiť. Našťastie sa práve kamarát Jaro vracal z Petržalky s novými pneumatikami a tak Muchovi pomohol naložiť a odviezť dôležité veci (počítač, pár kníh, doklady), a potom spolu mohli zájsť aj do Petržalky po uplakané dieťa. „Neviem, čo mu je,“ lamentovala svokra. „Asi je chorý, má tenké pančuchy a ťahalo mu na nohy, aj na uši, lebo má nejaké tenké uši, aj srdce mu tak čudne skáče a chytá sa za cikulíka, aj hlavu nakláňa nabok. To ani nie je on.“ Syn v aute zaspal, Mucha ho vyniesol do prázdneho bytu. Položil na zaprášené linoleum v prázdnej obývačke svoju koženú bundu a na ňu uložil dieťatko. Spalo ako anjelik, zatiaľ čo okolo neho vrcholila deštrukcia. Priestor, v ktorom doteraz synček vyrastal, sa menil na nepoznanie. Ozval sa zvonček, Mucha sa chcel ešte vysrať, ale nestihol. Zvonček zúrivo zvonil, prišli noví majitelia so Škvarkovou z realitnej kancelárie, Muchovi sa všetko krútilo v bruchu, zvonček stále zvonil, hoci návšteva, vlastne noví majitelia, už boli vnútri. „To sem já, no to sem já,“ hovoril dakto do domového telefónu, a ten dakto bol malý dodatočný sťahovák s malou dodávkou a malou tupou tvárou, ktorého si narýchlo objednali, aby previezol zvyšné veci. „Prepáčte, ale chvíľku to musíte nosiť sám,“ hovoril mu Mucha. „Prišli noví nájomníci, musíme im odovzdať byt...“ Mucha si chcel naposledy zapáliť a vypiť kávu na svojej lodžii s výhľadom na okolité kopce. „Ježiš, vy ste tu nechali zavareninové poháre,“ zmarila jeho úmysel Škvarková. „No, im asi nanič nebudú, rýchlo ich vyhoďme!“ Škvarková hádzala poháre do igelitových tašiek, potom ešte rukami poutierala špinu okolo smetného koša a rýchlo zhltla útržok starých novín, aby nešpatili dojem z bytu. Noví majitelia, hoci si už byt predtým poobzerali, prehliadali si ho i dnes mlčanlivými skúmavými pohľadmi. Občas sa na seba veľavravne pozreli, alebo i potichu prehovorili. „To je tapeta, táto tapeta?“ pýtal sa nový majiteľ, a keď chcel Mucha odpovedať, nový majiteľ si zamrmlal: „No čo už, dáko to dáme dolu. A to je stena, táto stena? Takto ste to tu mali? Aha. A ten smetný kôš? To tu akože nechávate? Ale veď sa nám zíde. Nemusíte ho vynášať, my si ho už vynesieme, no čo už. A tie poháre? Tie predsa nepotrebujeme. Aha, tie si beriete. A tú dlážku, to ste si dali naschvál takto? Veď to sa dá vytrhať. A ten výhľad z okna? Nebáli ste sa, keď ste sa vyklonili? To sa dá zastrieť. Ale tie žalúzie... To ste si vy vyberali? Aha. A toto nie je tapeta? Táto žltá, to ste si dali vymaľovať? Naschvál? No chvalabohu, to pôjde ľahko dolu.“ Mucha chcel vyniesť smetný kôš, aby unikol neprehľadnej situácii. Zájde ku kontajnerom, rozbehne sa do blízkeho lesa a pobeží až na Kamzík a odtiaľ do Karpát, nikdy sa nevráti. „Netreba ho vyniesť, pán Mucha, počujete ma?“ napomenula ho Škvarková. „Pán Mucha, počujete, tie poháre si zoberte a cestou ich vyhoďte. Pán Mucha, ten podpis, ten podpis, ešte ste sa nepodpísali.“ Celí popletení sa poberali na odchod, nový nájomník si už vyťahoval skrutkovač, išiel meniť zámku. Škvarková sa ponáhľala, o siedmej odovzdáva ďalší byt, Muchova žena plakala. Malý sťahovák pred domom zúrivo vytruboval, tašky už mal nanosené na korbe, len cestujúci chýbali. |
Otthon (Magyar)Megszólalt a csengő. Muchának az az érzése támadt, hogy háború tört ki, de csak a bútorszállítók voltak. A felesége már felkelt, keresztülgázolt a becsomagolt könyvekkel, ruhákkal, papírokkal, kozmetikumokkal és poharakkal teli dobozokon. A bútorszállítók bizalmatlanul méregették a sok holmit.
- Ezt mind el kell vinnünk?– morogták. A munkájuk minden nap meghökkentette őket, ma nemkülönben. - Ma nem jön be dolgozni? – kérdezte Muchatól a telefonban Gulášik, a főnöke. – Mindenki magára vár. - Ma éppen költözködöm – motyogta álmosan a kagylóba. - Igazán? – kérdezte Gulášik. – Akkor hát holnap. Holnapra már elköltözik? Akkor már bejön? Mucha főzött egy kávét, de észrevette, hogy a konyhaasztal még tele van mindenféle limlommal. Gyorsan lerámolta a holmikat, és finoman közölte a szállítókkal, hogy a konyhában van még bútor, amit el kellene vinni. Kilépett az erkélyre, igazán kellemes volt az idő, rágyújtott, és nézte az erdőt, amely már itt-ott zöldellni kezdett. A kutyát is kivitte, hogy ne legyen láb alatt. - Amikor Gizella költözködött – mondta pár napja az anyósa – csapnivalóan csomagolt össze. Olyan rosszul, hogy még a bútorszállítók is panaszkodtak a sok kis táskára és dobozra. Anyósa szemmel láthatóan kíváncsi volt a lányáék költözködésére, azt is szerette volna tudni, milyen dobozokba és bőröndökbe gyömöszölik be a lakást, de mivel nem hívták, már sosem tudja meg. Egy pillanat alatt üres lett a lakás, előbukkant a tarkára festett tapéta, amit negyedéve csináltattak meg. Meleg, napos tavaszi nap volt, senki sem sejtette, hogy az utolsó – ezután csak eső jön majd meg szél. Az üres lakásban maradt még pár fontos dolog (néhány könyv, iratok, és a régi számítógép, 286-os, négymegás vinyóval, rajta Mucha 1996 decemberi cikkei), meg edények, ételek, amiket még nem volt idejük becsomagolni. Ezeket majd délután, holnap vagy a hétvégén viszik el kocsival. A bútorszállítók megint csöngettek, mindent fölpakoltak, indulás. Mucha a feleségével és a gyerekkel együtt felszállt a bútorok mögé. Végre elindultak. - Miért megyünk ilyen lassan? – kérdezte a kisfiú. "Nehogy elvesszen vagy összetörjön valami– válaszolta az apja. Megérkeztek új lakhelyükre, a Binderova utcába. Ettől az utcától minden bútorszállító ódzkodik, mert túl szűk. - Hogy tudunk behajtani ide? – kérdezték. – Lebontunk közben valamit?" Végül mindössze egy aranyeső-bokor esett áldozatul, és a hatalmas piros-sárga busz betolatott a Binderova 1. kapuja alá. - Ezt is fel kell vinni? – kérdezte az egyik bútorszállító talán abban a reményben, hogy nemleges választ kap (dehogy, azokat a szekrényeket majd mi fölvisszük). De pechje volt, mint mindig. Megint cipekedhet. Egész életében csak cipekedni. Mucháné sörért indult, hogy jobban menjen a munka, a férje pedig elvitte a gyereket a nagymamához, hogy ne legyen láb alatt. (Valójában Muchaék barátja, Jaro vitte el, mert nekik nem volt kocsijuk; Jaro régi gumiabroncsokat vitt Pozsonyligetfaluba, amikért először el kellett menniük a Révhez, a garázsba, amihez a Lamacson lakó apósának volt kulcsa.) Mucha később visszament a régi lakásba, hogy összepakolja a maradék holmikat. Az ún. fontos dolgok (számítógép, könyvek, iratok) már összekészítve álltak a csupasz linón, de a konyhában katasztrofális volt a helyzet – a kamrában szétgurult kecsapok, a földön vásárlások százait és a kidobott tízezreket szimbolizáló, szétdobált nejlonzacskók hevertek. Mucha osztályozta a mustárokat, fűszereket, a megbontott és bontatlan cukros és lisztes zacskókat. Azokat az élelmiszereket, melyek még elállnak, összekészítette – például kávét, vagy félkész zacskós krumplistésztát, melynek 1998 augusztusában járt le a szavatossága. A nejlonzacskók szaporodtak, még jó, hogy az anyósa nem látja. Rosszabb volt Gizellánál. Megjött a felesége is, aki eddig a kipakolást felügyelte az új lakásban. Ketten aztán az összes felesleges kacatot kidobálták, ami csak a kezükbe akadt, leszaggatták a függönyöket, leszerelték a csillárt és a fogasokat. A kiürített lakásban úgy visszhangoztak a lépteik a linóleumon, akár egy templomban. - Szép jó napot, na mi újság?" – szólt bele a telefonba Škvarkova az ingatlanközvetítőtől. – Elköltöztek már? Azt ígérték, hogy felhívnak. - Éppen ma ürítettük ki a lakást – mondta büszkén Mucha. - Akkor mehetünk öt perc múlva, hogy átadják a lakást az új tulajoknak? – kérdezte csicseregve Škvarkova. - Hát, még maradt ott pár dolog. De addig elférnek a konyhában a sarokban, hogy ne legyenek útban, ha majd festetni akarnak. - Kérem uram, az új tulajdonosok tényleg át akarják venni a lakást, és azonnal zárat cserélnének. Azt a lakást még ma ki kell üríteni – mondta nyomatékosan Škvarkova. - De hát akkor... – mondta Mucha. - Tehát mikor? Háromkor? Négykor? Ötkor? Hatkor? Hétkor? Nyolckor? – Škvarkova nem tágított. - Hatkor – sóhajtott fel zavartan Mucha, és visszatért a kecsapokhoz és a lekvárokhoz – egyszerűsített az osztályozás szempontrendszerén, s szinte mindent kidobált a szemétbe, végül még a zacskós leveseket és a knédliport is. - Ma nem ír semmit? –- telefonáltak az egyik újságtól (szakpolitikai). - Kész vannak már a litográfiák? – hívták a másiktól (szakmérnöki). - Már holnap van? Még ma van? Még költözködik? – jelentkezett megint Gulášik az építőipari szaklaptól. A lapszerkesztők lassan megbékéltek a ténnyel, hogy Mucha éppen ma költözködik. Felhívták még párszor, aztán békén hagyták. Az anyósa is telefonált, hogy a gyerek bőg, és nem tudja, mit csináljon vele. Szerencsére Jaro éppen visszatért Pozsonyligetfaluból az új gumikkal, így segített felpakolni és elvinni a számítógépet, a könyveket és az iratokat, majd együtt mentek a síró gyerekért. - Nem tudom, mi baja – sopánkodott az anyósa. – Talán beteg, vékony a harisnyája, és a lábára meg a fülére húzódott, mert jó füle van, a szíve is olyan furcsán dobog, és fogdossa a pisilőjét, a fejét is oldalra billenti. Egészen magán kívül van. A kisfiú elaludt az autóban, Mucha felvitte az üres lakásba. A poros linóleumra terítette a bekecsét, és arra fektette le a gyermeket. Úgy aludt, akár egy kisangyal, míg körülötte a tér, amiben eddig felnőtt, darabokra hullott, a felismerhetetlenségig megváltozott. Megszólalt a csengő, Mucha még ki akart menni a budira, de már nem volt rá módja. A csengő veszettül berregett, megjöttek az új tulajdonosok Škvarkova kíséretében, Muchanek felfordult a gyomra, a csengő egyre szólt, noha a látogatók, az új lakók már bejöttek. - Én vagyok..., én vagyok az, na – szólt a kaputelefonba az utólag kihívott, együgyű ábrázatú bútorszállító, akit hirtelenjében rendeltek meg a kis furgonnal, hogy elvigye a maradék holmit. - Elnézést, de egyelőre egyedül kell cipekednie – mondta neki Mucha. – Itt vannak az új bérlők, át kell adnom a lakást... Mucha még utoljára rá akart gyújtani és megkávézni a környező dombokra néző erkélyén. - Jézusom, maguk itt hagyták a befőttes üvegeket – hiúsította meg a szándékát Škvarkova. – Hát, nekik nem hiszem, hogy kéne, gyorsan dobjuk ki az egészet! Škvarkova bedobálta az üvegeket egy nejlonzacskóba, kezével letörölte a koszt a szemetes körül, és gyorsan eltüntette a régi újságfoszlányokat, nehogy rontsanak az összhatáson. Az új tulajok, habár már korábban megnézték a lakást, néma, kutató pillantásokkal ma újra átvizsgálták. Időnként sokatmondóan egymásra néztek vagy halkan diskuráltak. - Ez magának tapéta, ez a tapéta? – kérdezte az egyik, és amikor Mucha válaszolni akart, az csak mormogott: – Nos, mit csináljunk? Valahogyan leszedjük. S a fal? Ez a fal? Ez ilyen volt? Aha. És ez a szemetes? Ezt itt hagyják? De hisz nekünk jó lesz. Nem kell kivinniük, majd mi kivisszük, mi van akkor. És ezek a poharak? Ezekre tényleg nincs szükségünk. Ah, ezeket magukkal viszik. És a padló? Ezt direkt így rakták le? Igaz, föl lehet szedni. És a kilátás? Nem félt, amikor kihajolt az ablakon? Majd elfüggönyözzük. De ezek a redőnyök? … Maguk választották? Aha. És ez nem tapéta? Ez a sárga, ezt lefestették? Direkt? Hál' istennek könnyen lejön." Mucha ki akarta vinni a szemetest, hogy elmeneküljön ebből a kusza szituációból. Elugrik a konténerhez, befut a közeli erdőbe, bejárja a Kamzíkot, onnan átfut a Kárpátokba, és soha többé nem jön vissza. - Nem kell kivinniük, Mucha úr, hall engem? – figyelmeztette Škvarkova.– „Mucha úr, hallgasson ide, ezeket a poharakat vigye magával és útközben dobja ki őket. Mucha úr, az aláírás, az aláírás, még nem írta alá a papírokat. Teljesen összezavarodva szedelődzködtek, az új tulaj már előhúzta a csavarhúzót, ment zárat cserélni. Škvarkova sietett, hétkor már egy másik lakást adott át, Mucha felesége sírva fakadt. A zömök bútorszállító dühödten nyomta a dudát, a csomagjaik már a platón voltak, csak éppen az utasok hiányoztak. - El sem tudtunk búcsúzni ettől a lakástól – szipogott Mucháné az utcán. – A kicsi sem, szegényke, az egészet átaludta. - Ne siránkozz, hiszen te találtad ki az egészet – mondta neki a férje. – Most teljesült az álmod. - Mind velem akarnak gyönni? –nézett rosszallóan az alvó gyereket tartó asszonyra az apró bútorszállító. – Az mán aztán nem fog menni. Pár napja még rózsaszínben látta a világot, semmi sem utalt a közelgő katasztrófára. Igaz, volt már új lakásuk, de Muchának még nem jutott el az agyáig, hogy lakniuk is kell benne. Eddig tehát nem voltak ellenérzései az új lakással szemben. Egyszerűen a tulajdonuk volt, amit megszereztek, melyet hovatovább titokzatosság lengett körül. Senki sem tudott róla, se a család, se a barátok. A közeli rokonok, így Mucha anyja és anyósa csak az utolsó pillanatban értesülhettek a költözésről. „Előre nem mondunk semmit, mert csak lebeszélnének róla. Eleve elleneznék”, mondta a felesége, gyorsan felmérve a helyzetet. Csak a barátaiknak beszéltek titkos tervükről, még karácsony előtt, amikor egy színházi előadás után beültek sörözni. Tulajdonképpen ez az ő kis külön-ünnepük volt, mert először voltak a városban a gyerek nélkül: Janikára bébicsősz vigyázott. Mucha nyakig bebújva egy bolyhos takaró alá, nyikorgó nászágyukon feküdt, és nosztalgiával gondolt arra a meleg márciusi kora estére, amikor kihajolt a nappali ablakából, cigarettázott, és nézte a várost meg a közeli dombokat. A lakótelepi gyepen martilapu virágzott, ami a hegyvidékre emlékeztette, mert a martilapu hegyi növény. A nap nyugat felé fordította arcát, sugarai a fák közül bukkantak elő. A tavaszi alkony beköszöntével fokozatosan sötétedett a kék égbolt – nem lassan szürkült, ahogy nyáron, de nem is olyan hirtelen, mint télen. (Természetesen ősszel is hasonlóan száll le az alkonyat.) A buszvégállomásra éppen beállt a 62-es. Mucha figyelte a leszálló nőket, hogy melyikük lehet a bébicsősz, de többségük csak a munkából hazasiető ismeretlen szomszédasszony volt. Végül is arra jutott, hogy az új bébiszitter körülnéz majd, hogy jó irányba megy-e, figyeli a házszámokat, hogy megtalálja a 25-öst. Esetleg megkérdez valakit, hogy ne sokáig keveregjen. Merre laknak Mucháék, nem tudják véletlenül? „Nem számít, ha kicsit késik, legalább addig talán felébred Janika”, mondta gondterhelten a felesége. Janika ugyanis késő délután váratlanul elaludt, és a szülők aggódtak, mi lesz, ha helyettük egy teljesen ismeretlen nénit pillant majd meg, amikor kinyitja a szemét. És ki tudja, milyet! Ha gyanúsnak látszik, inkább nem mennek el a színházba. „Vagy csak egyikünk megy”, mondta Mucha. „Ebben az esetben te mennél, mint mindig”, mondta az asszony, és jelentőségteljesen hozzátette: „Amióta Janika megszületett, sehova se mentünk együtt. Utoljára három éve voltam moziban, még terhesen.” Végre egy fiatal, sportos nő jött farmerban, aki bizalomgerjesztőnek tűnt. „Janika még alszik”, magyarázta az anya, „és ha nem talál minket itthon, amikor felébred, sírni fog.” „Ne féljenek, majd elboldogulok”, válaszolta a bébiszitter. Megmutatták neki, hol találja az ételt, a kávét, teát, melyik adón jön be a NOVA – a Csendőröket adják ma, Janika kedvencét, már ismeri benne Louis de Funes-t. A szülők kissé idegesen indultak el a színházba. Az előadás előtt Mucha hazatelefonált egy fülkéből. A bébicsősz vidám hangja mögül Janika hangos bömbölése hallatszott. „Kicsit sírdogál, de boldogulok vele”, mondta hangosan a nő, hogy túlharsogja a kisfiú szívszaggató sírását. „Tényleg semmi szükség rá, hogy hazajöjjenek.” Mucha nem bírt magával, és előadás alatt kiment, hogy újra telefonáljon, de otthon már nyugalom volt. Janika nem sírt, a nénivel tévéztek. Minden rendben volt, bár ki tudja, hogyan oldotta meg a nő. „Hányszor előfordul, hogy valami altatót adnak be a gyereknek”, mondta az anyósa. Talán amikor Mucha hazatelefonált, már éppen a nő kezében volt az injekciós tű, elszorította a gyerek kis karját, míg ki nem dagadtak kék erecskéi. Az első viszki után azonban Mucha elfeledkezett a kétségeiről, a neje is feloldódott hároméves kihagyás és a harmadik pohár után. Végül éjfélig is elüldögéltek a kocsmában. „Szerintem, ha egy nő igazi egyéniség, nincs szüksége férfira”, mondta Dana, Mucháné elvált és igencsak elázott barátnője az üres és teli poharakkal zsúfolt asztalnál. „Sem ahhoz, hogy eltartsa magát, sem a szexhez.” Mucháné lelkesen hallgatta, ami sértette és megbántotta a férjét, ráadásul a neje nehezen leplezett lelkesedéssel még bólintott is. A férfiak feleslegessége a társaság többi tagját is érdekelte – a Matúšik házaspárt, akik szintén bébiszitterre hagyták ma estére mindkét gyereküket, Jarót, akinek kivételesen senkit sehova nem kellett fuvarozni, az agglegény Krupát, és elvált barátját Stanót, aki hamarosan újabb felesleges férfiként lép majd be Dana életébe. Éjfél előtt Mucháék bejelentették a meglepett társaságnak, hogy új lakásba költöznek az Óvárosban, s hogy Mucháné harmincadik születésnapját is ott tartják meg, amire mindannyian hivatalosak. Amikor hazaértek, Janika aludt – az új bébicsősz elboldogult a gyerek ébredésével, elcsitításával, etetésével és elaltatásával, tehát az összes alapművelettel. Mucha hívott neki egy taxit, és gavallérosan lekísérte. „Szép kuncsaftot hoz nekem”, mondta a taxis kihajolva a piros Felíciából – jól ismerte Muchát, sokszor fuvarozta már. Újságíróként gyakran ment taxival, hogy ne kelljen keresztülvillamosoznia a városon. A pénzt sem nézte. Számold el költségnek, mondták barátai, Jaro és Ivana, akikkel közös vállalkozása volt; világos volt számukra, hogy az elején muszáj befektetniük a siker érdekében, áldozatokat hozni, nem törődni olyan apróságokkal, mint például a taxiköltség, egy éttermi ebéd, vagy a benzinkútnál vett méregdrága bagett. Mindez egyszer majd megtérül. (És Muchának tényleg meg is térült.) |