Kopcsay, Márius: Szerelem (Láska Magyar nyelven)
Láska (Szlovák)Muž je zaľúbený do ženy a príznaky lásky rozpozná celkom ľahko, i keď oneskorene a takmer vôbec. Stáva sa mu, že mu istá žena zaimponuje a predstavuje si, že s ňou prežíva intímne chvíle, ibaže tento raz zisťuje, že sa mu na nej páči čokoľvek, že by bol zaľúbený do každého jej pohybu, do jej drobných prstov (s priehľadným lakom na nechty - pozn. red.), do jej nôh, do jej chôdze, ktorou kráča cez prázdne parkovisko a potom ulicou pomedzi tehlové domy, nad ich strechami sa zasa zbiehajú čierne mračná, pretože pomedzie zimy a jari každú chvíľu vyburcuje oblaky plné snehu a vody, aby zatienili okamih, ktorý by mohol prepuknúť do bezbrehej oslavy života. Popíšme konkrétny čin Muža, ktorému sa o láske iba snívalo v siahodlhých snoch, ktoré ho vyčerpávali viac ako reálny život. Muž po odchode Kamaráta odišiel zo svojho Ja. Išiel von so svojím psom a uvedomil si, že rozhranie medzi jarou a zimou sa nikam neposunulo, že stojí nad krajinou, nad mestom, že nad strechami sedia tmavé mraky, z ktorých občas vypadne dažďová kvapka. Cesty lemovali zvyšky snehu, ale trávniky boli mokré a zablatené, dokonca sa v parku za jeho domom rysovali stopy po pneumatikách, na neďalekej stavbe sa opäť začalo pracovať. Tetka, ktorá roky sadila kvety do svojej hriadky, pochopí, že žila zbytočne a jej dielo pochová tatrovka behom pár sekúnd. Rovnako rýchlo bude neskôr pochovaná aj tetka. „Kvôli tomu sa podľa vás nemá stavať, aby nejaká babka neprišla o kvetinovú hriadku?“ spýtal sa ho inžinier Jurík, keď mu Muž rozhorčene líčil, ako stavebný ruch ničí okolie jeho domu. Poznali sa z krčmy, stretli sa náhodou, na ulici. Muž pochopil, že so svojimi argumentmi nemôže pochodiť, inžinier Jurík je totiž stavebný inžinier. „Netvrdím, že sa nemá stavať,“ odpovedal Muž. „Aj keď tá pani tie kvety polievala tak poctivo, sotva už chodila...“ „Prosím vás...“ mávol rukou Jurík. Vo chvíli, keď Muž vyšiel do nočného parku so svojím psom, bol už zaľúbený ako školák. Chrbát kamaráta, ktorého bol odprevadiť, zmizol v tme. Mesto bolo akési sivé, akoby si práve rozmyslelo, že už nechce patriť zime, že sa zvyšky snehu roztopia, ale že aj jar je ešte ďaleko a na hranici medzi týmito brehmi je iba blato, kníšuce sa konáre a osamelé roztratené kvapky dažďa dopadajúce na predné sklá áut. Miluje ženu, o ktorej nič nevie, ale dokáže sa potajme dívať, ako rovno kráča a jemne sa kolíše v bokoch, ibaže nie tak, ako slečny v gýčovitých literárnych dielach opisujúcich lásku, ale celkom inak. Nepodobá sa na žiadnu ženu, ktorú už videl, nepodobá sa ani na obraz ženy, ktorý nosí vo svojom nevedomí, nepovedal o nej ešte ani sebe, pretože toto priznanie by bolo priveľmi skľučujúce. Nič ho k nej neviaže, nič o nej nevie, a to čo vie, mu nehrá do karát, ale práve naopak, z karát von. Raz, na sklonku nekonečného pracovného týždňa, sa zastavil u kamaráta Fera v robote. Zarozprávali sa, ponúkol sa, že ho odvezie domov. Na parkovisku stála Ferova kolegyňa v kabáte a Muž povedal, že odvezie aj ju, pretože by bol chrapúň, keby sa neponúkol. „Bývam veľmi ďaleko,“ namietla Ferova kolegyňa. (V zahraničí? - pozn. red.) „Autom sme tam za chvíľu a vy by ste museli cestovať celý večer,“ povedal džentlmensky Muž. Vedel, aké spoje kam idú, koľko trvá cesta, kde treba prestupovať a koľko sa čaká na prípoj. Vedel toho dosť. Sadli si do auta, zamierili do centra, rozprúdila sa akási debata, nevenoval jej pozornosť, venoval sa riadeniu, odrazu však začul, že kolegyňa povedala, koľko má rokov. Bol prekvapený. Ženy nerady prezrádzajú svoj vek. (Ale ak sú mladé, nerobí im to problém - pozn. red.) „Pozrite sa na túto reklamu,“ povedal svojim spolujazdcom. Pozerali sa von, ale nemohli vedieť, ktorú reklamu má na mysli. „Mám na mysli Viagru. Tá firma, ktorá ju vyrába, tu má reklamu,“ povedal, ale zasvietila zelená a musel rýchlo prejsť križovatku. Oľutoval narážku, z ktorej čnel lacný vtip, vraj Viagra, hahaha, ja to ešte nepotrebujem, ja ešte vládzem, všakže. Fera vysadil, ostal s kolegyňou sám. „Kde ste predtým pracovali?“ spýtala sa ho. Dobre vedela, že teraz Muž začne rozprávať, na každé zamestnanie sa mu bude viazať spomienka, ktorú nebude vedieť opomenúť, vynechať, všetky krivdy, ktoré mu kde spôsobili, všetko to nepochopenie a nedocenenie, ktorého sa mu ušlo, rozpráva o sebe a nenapadne ho rozhovor skrútiť tak, aby smeroval tesnejšie k žene, do jej vnútra, do jej života, k nej domov, kam by o chvíľu rád vošiel, stúpal do schodov v jej vchode, prekročil jej prah, cítil vôňu jej domova a jej tela, zatarasil cestu jej opustenosti, ak ale nejaká existuje, pretože doma na ňu môže čakať iný superúspešný muž, alebo aj superneúspešný muž, ktorému tak či onak patrí. Je krásna. Muž o tom ešte nevie, resp. ešte iba tuší, že ho tento fakt začína omračovať, nechá ženu vystúpiť na sídlisku do oranžova vysvieteného pouličnými lampami a nepozorne počúva, ako mu vysvetľuje, kadiaľ sa vymotá z tohto labyrintu, ktorý poznajú iba niektorí zasvätení a ešte jeden spisovateľ, ktorý na podobné sídlisko situoval istú poviedku, mimochodom jej hrdina unikal pred žiadostivou ženou, ale dnes to vonkoncom nie je ani len naopak, žena nemusí unikať, hravo zariadi všetko tak, aby ju nik nenaháňal, pretože na míle vycíti každého, kto takýto úmysel má, vie to skôr ako Muž, že je jeho potenciálnou korisťou. Možno ani nedokáže pochopiť, čo je na nej také úžasné, že Muž a aj iní muži sú ochotní... Čo vlastne? Je to skrátka fakt, je trofej, obeť, má reflexy lane spozorovanej v lesnom prieseku. O chvíľu jej niet, stráca sa v spleti betónových nároží, ktoré akýsi inžinier postavil tak, aby sa tu nedalo zaparkovať a diskrétne odprevadiť ženu, ktorú o pár dní začneme milovať. Muž, riadič, bez problémov trafí von zo sídliska, cez okienko auta cíti jarný vzduch, jeho vôňa by vošla cez otvorené okno do bytu, v ktorom by bol Muž so ženou, obaja takí zrelí a skúsení, že ak by išlo o lásku, stačilo by len naznačiť, ibaže ako... Stačilo by naznačiť, že trochu sexu pozdvihne ich život, netreba si robiť žiadne bariéry, žiadne škrupule, žiadne klamstvo a ilúzie o tom, že telesná láska je iná kapitola, že je to čosi, čo môže byť a nemusí. Ľudia v ich veku sa milujú, ale aj trtkajú. Nevidia na tom nič zlé. Ale on so smelo zaradenou dvojkou kľučkuje medzi betónovými stenami a nekoná sa idyla v byte s otvoreným oknom plným vône spenenej rieky. „Kto na vás čaká na dvanástom poschodí, pani?“ „Viete, že iba štyri prázdne steny?“ „Prázdno v duši zaplní iba láska.“ „To je práve to, čo vám môžem dať.“ A tak ďalej. Dobre, že sa žiadny dialóg nezačal, jednoducho buchli dvere a bol slobodný. Presne podľa jej inštrukcií a svojej intuície došiel na hlavnú cestu, skadiaľ už trafí, ale nechce ísť domov najkratšou trasou, púšťa si rádio ako v zlej romantickej poviedke, keď z reproduktorov duní hudba a šofér ledabolo jednou rukou pridržiava volant a ide dolu ulicóóuuu pomedzi svetlá neónoóóóv, z obrazu zostal prázdny ráaaam, som taký sáaaam. Riedky dážď mu necháva na okne roztrúsené kvapky, neoplatí sa zapnúť stierače, odďaľuje chvíľu, kedy zaparkuje pred vlastným domom. Je to ešte ďaleko. Ale jeho auto túto vzdialenosť prekonáva, blíži sa k cieľu neomylne. I keď pomaly. Čo mal vlastne urobiť hneď na začiatku? Mal odhodiť dofajčenú cigaretu do kaluže pri kraji cesty. Nad mestom stále viseli oblaky, nevedno či plné snehu alebo vody. Keď bol školák, školáčisko, prežíval lásky, aké dnes majitelia jeho vtedajšieho veku nepoznajú, pretože majú za sebou všetky nedostupné sexuálne praktiky a všetky dostupné drogy. Išiel vtedy bývajúc na sídlisku ku kamarátovi bývajúcemu na tom istom sídlisku. Povedali si o svojich láskach. Potom sa Muž, vtedy ešte Budúci Muž, vracal domov, do bytu, ktorý nenávidel. V jeho útrobách totiž pochopil, že už nič nevymyslí, že ak všetko vyrozprával kamarátovi, všetko sa skončilo a nič nezačína. Ani onania neuľaví jeho duši preplnenej láskou, koniec-koncov od citov k erotike vtedy ešte viedla strašne dlhá a navyše ešte nedostavaná diaľnica. Keď išiel ku Kamarátovi, a to je práve zvláštne, pravda, hejže, isteže, padal sneh. Čerstvý biely sneh skrášlil ulice sídliska, pretvoril ich na miesto vhodné na dôvernosti, na debatu o láske, na romantiku. V byte, po návrate z návštevy u kamaráta, zažal si smutnú čiernu nočnú lampu, ktorá vydávala lúče prenikavej čiernej tmy a taká istá tma svietila vonku. Sneh sa topil a zosmutnel. Bol plný ťažko skrývanej vody, jar bola ešte ďaleko, ale aj zima vzdala svoj zápas o čoskoro sa končiacu existenciu. Žiadne ročné obdobie, žiadne počasie. Nebo sa zalesklo od žiary pouličných lámp, jeho sivá farba získala nádych oranžovosti, chuchvalce sa dotýkali hranatých betónových striech. Ľúbil kohosi, povedal to kamarátovi a teraz nemohol zaspať v izbe, v situácii, ktorá nič ale vôbec nič neriešila. Tak to bolo pred rokmi. A aká podobná je dnešná noc. „Má ku mne prísť kamarát. Sme spolužiaci, tak ako s Ferom, s vašim kolegom, pravidelne sa stretávame, sú to také rituály, na ktoré sa človek teší aj po rokoch.“ hovorí Muž Láske, ktorá nevie, že je Láskou, ani, že je láskou, hoci jej je to absolútne jasné. Muž hovorí čokoľvek, inak by musel povedať niečo trápne. Dnes už vie, že dychtí po možnosti dívať sa na ňu. V jeho živote sa odrazu zjavujú tisícky dôvodov, pre ktoré musí ísť za Ferom. Jeho pohľad vždy blúdi cez otvorené dvere na chodbu, k oknu, k nástenke, k žene. Zozadu vidí jej boky, ako sa nenápadne vlnia, keďže sú zakaždým ukryté vo vlnených šatoch. Jeho sen sa napĺňa, môže s ňou opäť hovoriť, prichádza do kancelárie za Ferom s akousi otázkou, v ruke drží papier, Muž sleduje ich rozhovor. Vidí, že žena má drobné prsty (s tým priesvitným lakom na nechty), také, aké by zľahka držal na prechádzke v parku alebo v kine, mysliac si, že si vynahrádzajú lásku, ktorá neprišla v osemnástich rokoch, teraz majú dohromady trochu viac (alebo aj menej, vek mladej ženy sa odčíta od veku staršieho muža), prišiel na to, už keď sedela na zadnom sedadle jeho auta, tak, aby jeho ruka nemohla blúdiť medzi jej kolenami. Boli by takí mladí a zaľúbení, že by ich nik nemohol spoznať, ich láska by sa udržala v absolútnej tajnosti ako čosi, z čoho by ich nik nepodozrieval. Možno miluje Senzus alebo Mojsejovcov, je neznesiteľne poriadna a pedantná, bridí sa jej auto zanesené od blata turistických topánok. Ale odvtedy, keď ju viezol domov, rozležala sa mu v hlave obrovská láska ako plán do neexistujúcej budúcnosti. Je to jeho Láska. Dnes Fera a ani ju nemôže odviezť domov, čaká Kamaráta, stretávajú sa už roky. Kamarátovi však nič o svojej novej láske nepovie. Budú sa rozprávať o inom, o autách, o služobných cestách. Láska ho usadí za svoj pracovný stôl, čosi mu vysvetľuje, dá si mimovoľným pohybom dolu okuliare (dotkne sa ho, keď jej povie čosi žartovné), Muž sa zaľúbi do tohto pohybu. Vie, prečo to robí? Vie, že odhaľuje svoje oči, biele zuby, spomedzi ktorých kĺžu uponáhľané vety a on ani nevníma ich zmysel, iba jej hlas a ústa (vždy akoby trochu usmiate)... Jej šaty sa možno zmenia na ešte dráždivejší odev, len, čo sa oteplí, len, čo sa jar a zima definitívne dohodnú, kto z nich odíde, len čo prestane padať sneh a vzápätí sa topiť. Len, čo prestane spor o budúcnosť, alebo o budúcnosti? Pod šatami sa rysuje jej telo, nenávidí Ferovho kolegu, s ktorým žena stojí na chodbe, pretože ozrutný tučný kolega ruší jeho dojem, vnem, pozíciu z diaľky sledovaného tela, ktorého sa nikdy nedotkne. Ani dnes nie. Ani zajtra nie. Môže si myslieť, že dnes by mu opreteky nevysvetľovala cestu von zo sídliska, že by mu ukázala miesto na parkovanie, že by spolu išli výťahom, míňali by neútulné poschodia jedno za druhým, prekročili by dvere prázdneho bytu, ktorý by odrazu zaplnili, otvorili by okná a jarná rieka by vplávala do vnútra, ktoré... Ponáhľa sa však domov, Kamarátovi nepovie nič, sneh sa topí, kamarát odchádza, jeho chrbát sa stráca v tme, ktorá nie je tmou, pretože ju osvetľujú čierne chmáry nasiaknuté oranžovým svetlom lámp. Hádže ohorok do kaluže. Február, marec. Poberaj sa starec. Vracia sa pod svetlo čiernej nočnej lampy, takej domácej, až to bolí. Cíti, že jediným zmyslom jeho života sa stalo vyhľadávanie jej prítomnosti, rozprávanie sa s ňou (písanie mailov, esemesiek?) a čakanie na akýsi signál, ktorý neprichádza a ani nemôže prísť. Jednoducho nikdy neprišiel, Muž nikdy nebol prenasledovaný, obletovaný, nebol subjektom záujmu, ale iba objektom šíriacim do okolia svoje únavné emócie, obťažovateľom, chronickým doprevádzačom, stykačom a vnikačom do súkromia, prosebníkom a žalárnikom osobnej slobody milovaných žien, vecným a večným bremenom ich života. Iný napokon nie je ani jeho vzťah k manželke po pätnástich rokoch spolužitia, k manželke, ktorá spolu s dieťaťom spí vo vedľajšej izbe a netuší, o čom otecko, hlava rodiny, premýšľa. Ona vždy spí, on vždy premýšľa. Teraz premýšľa nad tým, ako znovu a znovu nadviazať kontakt s milovanou Ženou, v duchu sa s ňou rozpráva, jej tvár sa mu objavuje aj v spánku, aj vo chvíli, kedy sa zobudí. Na druhej strane si predstavuje, že ak by toto všetko jednoducho nemusel robiť (a vlastne ani nemusí), bol by v tej chvíli slobodný, dokonca by sa oslobodil aj od toho, čo si myslí a čo cíti, od samého seba. Fajčí v okne ďalšiu cigaretu. Počuje spievať drozdy v tmavej tichej a vlhkej noci, ktorá nemá nijakú oblohu, nijaké hviezdy. Nijaké nebo. Spev čiernych drozdov sa zosilňuje, nie je zima ani jar, ani noc, ani deň, aká smutná je táto romantika, ako sa nehodí do mesta, medzi asfalt, hrdzavé plechy, blato a pokrútené rúry. (Tak ako to vlastne dopadne? Vezmú sa, či nie? Alebo bude aspoň nejaký sex? Domyslieť do konca!) |
Szerelem (Magyar)A férfi szerelmes a nőbe, a szerelem tüneteit egész könnyen felismeri, még ha késve is és majdhogy egyátalán nem. Előfordul, hogy egy-egy nő megtetszik neki és elképzeli, ahogyan intim perceket töltenek együtt, csakhogy most rá kell jönnie, hogy a nő minden egyes porcikája tetszik neki, hogy minden egyes mozdulatába szerelmes lenne, az apró ujjaiba (átlátszó körömlakkal – a szerk. megj.), a lábaiba, a járásába, ahogyan átsétál az üres parkolón, majd az utcán a téglaházak között, amelyek tetői fölött fekete felhők gyülekeznek, mert a tél és tavasz közötti időszak minden pillanatban hóval és vízzel teli felhőket mozgósít, hogy beárnyékolják a percet, amely az élet végtelen ünneplésébe csaphatna át.
ĺrjuk le a Férfi konkrét cselekedetét, annak a férfinak, aki csak hosszadalmas álmokat álmodott a szerelemről, amelyek jobban kimerítették, mint a valódi élet. A Férfi, Barátja távozása után, kilépett a saját Én-jéből. Sétálni vitte a kutyáját és megállapította, hogy a tavasz és tél közötti határvonal nem mozdult el egyik irányba sem, hogy a vidék, a város fölött húzódik, a tetők fölött sötét felhők ülnek, amelyekből néha leesik egy esőcsepp. Hó maradványa szegélyezte az utakat, de a pázsit nedves volt és sáros, sőt a háza mögötti parkban gumiabroncs nyomok rajzolódtak ki, a közeli építkezésen újra dolgozni kezdtek. Az öregasszony, aki éveken át ültette a virágokat az ágyásokba, kénytelen lesz rájönni, hogy az élete felesleges volt és a művét egy Tatra típusú autó néhány másodperc alatt betemeti. Hasonlóan gyorsan lesz majd eltemetve az öregasszony is. „Azért ne építkezzenek, hogy valami öregasszonynak ne pusztuljanak el a virágágyásai?“ kérdezte tőle Jurík mérnök, mikor a Férfi feldúltan taglalta, hogy az építkezéssel járó jövés-menés mennyire pusztítja az otthona környékét. A kocsmából ismerték egymást, most véletlenül találkoztak, az utcán. A Férfi megértette, hogy az érveivel nem jut messzire, ugyanis Jurík mérnök egy építészmérnök. „Én nem azt állítom, hogy nem kellenne építkezni,“ válaszolta a Férfi. „Habár az az öregasszony olyan becsületesen locsolgatta azokat a virágokat, pedig már alig tudott járni...“ „Ugyan kérem...“ legyintett a kezével Jurík. Abban a pillanatban, amikor a Férfi éjszaka lement a parkba a kutyájával, már olyan szerelmes volt, mint egy kisiskolás. Kikísérte a barátját, akinek a háta lassan beleveszett a sötétbe. A város szürkés színű volt, mintha épp most gondolta volna meg magát, hogy már nem akar a télhez tartozni, hogy a maradék hó elolvad, de még a tavasz is messze van és e két part között csak sár van, himbálódzó faágak és az autók elülső üvegére koppanó magányos, szétszórt esőcseppek. Szerelmes a nőbe, akiről semmit sem tud, de titokban meglesheti, milyen egyenesen lépked és milyen finoman ringatja a csípőjét, csakhogy nem úgy, mint azokban a szerelemről szóló giccses irodalmi művekben a hölgyek, hanem egész másképp. Nem hasonlít egyetlenegy nőre sem azok közül akiket már látott, nem hasonlít arra a női képre sem, amelyet a tudatlanságában rejt, nem beszélt róla még saját magának sem, mert ez a vallomás túlságosan szorongató lenne. Semmi sem köti őt hozzá, semmit sem tud róla, és az amit tud, az sincs ínyére, épp ellenkezőleg, még fogára se való. Egyszer a végtelen munkahét alkonyán, beugrott a barátjához Ferohoz a munkahelyére. Elbeszélgették az időt, felajánlotta, hogy hazaviszi őt. A parkolóban Fero kolléganője állt kabátban és a Férfi azt mondta, elviszi őt is, mert milyen bunkóság lenne, ha nem ajánlaná fel. „Nagyon messze lakom,“ ellenkezett Fero kolléganője. (Külföldön? – a szerk. megj.) „Autóval hamar ott vagyunk, egyébként egész este utazhatna,“ mondta úriember módjára a Férfi. Tudta az útvonalak irányát, mennyi ideig tart az út, hol kell átszállni és mennyit kell várni a csatlakozásra. Eleget tudott. Beültek az autóba, a városközpont felé vették az irányt, valamilyen vita bontakozott ki, nem figyelt rá, a vezetéssel foglalkozott, azonban egyszer csak meghallotta, hogy a kolléganő megmondta, hány éves. Meglepődött. A nők nem szívesen árulják el a korukat. (Ám ha fiatalok, nem okoz nekik problémát – a szerk. megj.) „Nézzétek azt a reklámot,“ mondta a vele együtt utazóknak. Kinéztek, de nem tudták, melyik reklámra gondol. „A Viagrásra gondoltam. Annak a cégnek, amelyik gyártja, itt van a reklámja,“ mondta, de zöldre váltott a lámpa és gyorsan át kellett hajtania a kereszteződésen. Megbánta a célzást, amelyből olcsó vicc érződött ki, hogy Viagra, hahaha, nekem még nincs rá szükségem, még bírok, ugyebár. Kitette Ferot, egyedül maradt a kolléganővel. „Hol dolgozott korábban?“ kérdezte tőle a nő. Jól tudta, hogy a Férfi most mesélni kezd, mindegyik munkahelyéhez valamilyen emléke fűződik, amelyet nem felejthet el, nem hagyhat ki, minden sérelmet, amelyet valaha is okoztak neki, mindazt a meg nem értettséget, el nem ismertséget, amelyben része volt, a férfi magáról beszél, és feltünés nélkül úgy csűri-csavarja a beszélgetést, hogy közelebb kerüljön a nőhöz, a belsejébe, az életébe, haza hozzá, oda, ahova hamarosan szeretne bemenni, felmenni a folyosója lépcsőin, átlépni a küszöbét, érezni az otthona és a teste illatát, elállni az elhagyatottságának útját, már ha létezik, mert otthon várhat rá egy másik szupersikeres férfi, vagy akár szupersikertelen férfi is, akihez így vagy úgy, de hozzátartozik. Gyönyörű. A Férfi még nem tudja, ill. még csak sejti, hogy ez a tény kezdi őt ámulatba ejteni, engedi, hogy a nő kiszálljon az útmenti lámpák által narancssárgára kivilágított lakótelepen és figyelmetlenül hallgatja a magyarázatát, merre tud kikecmeregni ebből a labirintusból, amelyet csak néhány beavatott ismer és még egy író, aki hasonló lakótelepre szituált egy elbeszélést, mellesleg a főhőse vággyal teli nő elöl menekült, de ma ez egyátalán nincs így, még fordítva sem, a nőnek nem kell menekülnie, játszva úgy intéz mindent, hogy senki se kergesse őt, mert mérföldekre megérez mindenkit, akinek ilyen szándéka van, előbb tudja, mint a férfi, hogy a zsákmánya lehetne. Talán nem is képes felfogni, mi olyan csodálatos rajta, hogy a Férfi és más férfiak is képesek... Mire is tulajdonképpen? Nos, az tény, hogy ő egy trófea, egy áldozat, olyanok a reflexei, mint az erdei vágásban megfigyelt szarvastehénnek. Pillanatok múlva már nem lesz, eltűnik a betonsarkok szövevényében, amelyeket valami mérnök úgy épített fel, hogy ne lehessen itt leparkolni és diszkréten elkísérni a nőt, akibe néhány nap múlva szerelmesek leszünk. A Férfi, a sofőr, gond nélkül kitalál a lakótelepről, az autó lehúzott ablakán keresztül tavaszi levegő áramlik be, ez az illat beszállna a nyitott ablakon át a lakásba is, amelyben a Férfi együtt lenne a nővel, mindketten annyira éretten és tapasztaltan, hogy a szerelemmel kapcsolatban elég lenne egy kis célzás tenni, csak hogy... Elég lenne célozni, hogy egy kis szex fellendíti az életet, nem kell korlátokat felállítani, kételyeket, hazugságokat és illúziókat arról, hogy a testi szerelem az más fejezet, hogy az olyasvalami, ami lehetséges, de nem feltétlenül muszáj. Az ő korukban az emberek szerelmesek egymásba, de dugnak is. Nincs ebben semmi rossz. Ő azonban bátran kettesbe váltva kacskaringózik a betonfalak között és a nyitott ablakú lakásban, telve a habos folyó illatával, elmarad az idill. „Ki várja a tizenkettedik emeleten, asszonyom?“ „Tudja, hogy csak a négy üres fal?“ „Csak a szerelem tölti meg az ember lelkében az űrt.“ „Pont ez az, amit adhatok önnek.“ És így tovább. Még jó, hogy nem kezdődött el semmilyen párbeszéd közöttük, egyszerűen csak becsapódott az ajtó és a férfi szabad volt. A nő instrukciói és a saját intuíciója segítségével kiért a főútra, ahonnan már hazatalál, de nem akar a legrövidebb úton menni, hallgatja a rádiót, mint valami rossz romantikus elbeszélésben, mikor a hangszórókból szól a zene, a sofőr épp csak egy kézzel fogja a volánt és halad lefelé az utcááááán a neonlámpák fééényeei között, a képből csak üres keret maraaadt, olyan egyedül vagyoook. A ritka eső szétszórt cseppeket hagy az ablakán, nem érdemes bekapcsolni az ablaktörlőt, igyekszik elodázni a pillanatot, amikor leparkol a saját háza előtt. Még messze van. De az autója dolgozik a távolság legyőzésén, tévedhetetlenül közeledik a célhoz. Még ha lassan is. Tulajdonképpen mit kellett volna tennie rögtön az elején? El kellett volna dobnia az elszívott cigit az út szélén lévő pocsolyába. A város fölött még mindig felhők tornyosultak, nem tudni, hogy hóval vagy esővel telve. Mikor kisiskolás volt, iskolás, olyan szerelmeket élt át, amelyeket most, az ő akkori korának tulajdonosai, nem ismernek, mert már túl vannak mindenféle elérhetetlen szexuális praktikákon és elérhető drogokon. Elment a barátjához, aki ugyanazon a lakótelepen lakott, mint ő. A szerelmeikről beszéltek. Utána a Férfi, akkor még csak Majdani Férfi, hazament, a lakásba, amelyet gyűlölt. Ugyanis ennek üregeiben értette meg, hogy már semmit sem tud kitalálni, mivel mindent elmesélt a barátjának, mindennek vége és semmi sem kezdődik. Az önkielégítés sem könnyített szerelemmel teli lelkén, s végül is akkor még az érzésektől az erotikáig nagyon hosszú autópálya vezetett, amely ráadásul még nem is volt befejezve. Amikor a Barátjához ment, és pont ez a különös, igaz, bizony, egész biztos, hullott a hó. Friss fehér hó szépítette meg a lakótelep utcáit, bizalmaskodásra, szerelemről való beszélgetésre és romantikára alkalmas hellyé változtatva őket. A lakásban, a barátjánál tett látogatás után, felkapcsolta a szomorú fekete éjjelilámpát, amely a fekete sötétség átható fényét bocsájtotta ki, odakint ugyanilyen sötétség világított. A hó olvadni kezdett és elszomorodott. Nehezen leplezhető vízzel volt tele, a tavasz még messze járt, de a tél is feladta a nemsokára véget érő létezésért vívott harcot. Semmilyen évszak, semmilyen időjárás. Az égbolt megcsillant az út menti lámpák fényétől, szürke színe narancssárgás árnyalatot kapott, a gomolyagok érintették a szögletes betontetőket. Szerelmes valakibe, elmondta a barátjának és most nem tud elaludni abban a szobában, abban a szituációban, ami semmit, egyátalán semmit nem oldhat meg. Így volt ez évekkel ezelőtt. És milyen hasonló a mai éjszaka. „Eljön hozzám az egyik barátom. Osztálytársak voltunk, mint Ferivel, a kollégájával, rendszeresen találkozunk, kis rituálék ezek, amiknek még évek múltán is örül az ember.“ mondja a Férfi a Szerelemnek, aki nem is tudja, hogy ő a Szerelem, azt sem, hogy ő a szerelem, bár a nőnek ez teljesen világos. A Férfi mindenféléről beszél, egyébként még valami kínosat mondana. Ma már tudja, hogy az után sóvárog, hogy láthassa őt. Egyszeriben ezernyi ok merül fel az életében, ami miatt el kell mennie Ferohez. A nyitott ajtón át állandóan kifelé kalandozik a tekintete, az ablakhoz, a faliújsághoz, a nőhöz. Hátulról látja a csípőjét, amely a hullámos ruha alá rejtve finoman ringatózik. Beteljesülőben az álma, megint beszélhet vele, a nő valamilyen kérdéssel érkezik az irodába Ferohez, papírt tart a kezében, a Férfi figyeli a beszélgetésüket. Látja, hogy a nőnek apró ujjai vannak (azzal az átlátszó körömlakkal), olyanok, amelyeket könnyeden zárna a kezébe sétálás közben a parkban vagy a moziban, arra gondolva, hogy kölcsönösen kárpotolják egymásnak a szerelmet, amely nem érkezett meg tizennyolc évesen, most együtt egy kicsivel idősebbek (vagy fiatalabbak, a fiatal nő kora kivonódik az idősebb férfi korából), erre már akkor rájött, amikor az autója hátsó ülésén ült, úgy, hogy a kezei nem kalandozhattak el a térdei között. Olyan fiatalok és szerelmesek lennének, hogy senki sem ismerné fel őket, a szerelmük teljesen titokban maradna, mint olyasvalami, amit senki sem feltételezne róluk. Lehet, hogy szereti a Senzus együttest vagy a Mojsejék valóság show-ját, elviselhetetlenül rendszerető és pedáns, irtózik a túracipőtől sáros autótól. De azóta, ahogy hazavitte őt elhatalmasodott fejében a szerelem, mint a nem létező jövő terve. Ez az ő Szerelme. Ma nem viheti haza Ferot, sem őt, a Barátját várja, már évek óta találkozgatnak. A Barátjának azonban semmit sem fog mondani az új szerelméről. Másról fognak beszélni, az autókról, a szolgálati utakról. A Szerelem leülteti a férfit az íróasztalához, valamit magyarázni kezd, egy önkéntelen mozdulattal leveszi a szemüvegét (megérinti őt, mikor valami vicceset mond), a Férfi beleszeret ebbe a mozdulatba. Tudja, miért csinálja ezt? Tudja, hogy felfedi a szemeit, a fehér fogait, amelyek között elhamarkodott mondatok csusszannak ki, a férfi nem figyeli az értelmüket, csak a nő hangját és száját (mintha mindig kicsit mosolyognának)... A ruhái lehet hogy még izgatóbbak lesznek, mihelyt melegebb lesz, mihelyt a tavasz és a tél végérvényesen megegyeznek, melyikük távozik, mihelyt abbamarad a hóesés és elkezd olvadni. Mihelyt eldől, hogy közös jövőről vagy két külön jövőről van szó? A ruha alatt kirajzolódik a teste körvonala, a férfi gyűlöli Fero munkatársát, akivel a nő a folyosón áll, mert az irdatlan kövér kolléga zavarja az összhatást, az érzékelését, a távolról figyelt test pozícióját, azét a testét, amelyet soha nem fog megérinteni. Ma sem. Holnap sem. Elképzelheti, hogy a nő ma nem próbálná olyan hevesen elmagyarázni a lakótelepről kivezető utat, hogy parkólóhelyet mutatna neki, együtt mennének a liftben, elhagynák az egyik barátságtalan emeletet a másik után, belépnének az üres lakásba, amelyet egyszerre megtöltenének, kitárnák az ablakot és a tavaszi folyó beúszna a szobába, amely... Most azonban siet haza, a Barátjának nem mond semmit, olvad a hó, a barátja távolodik, a háta belevész a sötétbe, amely nem is sötét, mert megvilágosítja a lámpák narancssárga fényével átitatott fekete ború. A pocsolyába hajítja a csikket. Január, február, itt a nyár. Visszamegy a fekete éjjelilámpa fénye alá, annyira otthoni, hogy az fáj. Érzi, hogy élete egyetlen értelme a nő jelenlétének keresése lesz, hogy beszéljen vele (mailek, sms-ek írása?) és valamilyen jelre várni, amely nem érkezik meg és nem is érkezhet meg. Egyszerűen soha nem érkezett meg, a Férfit soha nem követték, nem rajongták körül, nem volt az érdeklődés alanya, csak tárgy, amely csupán a fárasztó érzéseit terjesztette a környezetében, a zaklató, a krónikus kísérgető, a közösülő, a magánélet megsértője, a szeretett nők személyes szabadságának kérője és őre, az életük tárgyi és örök terhe. A feleségéhez való viszonya sem más tizenöt év együttélés után, a feleségéhez, aki a szomszéd szobában alszik a gyerekkel és nem is sejti, hogy az apa, a családfő, miről gondolkodik. A felesége mindig alszik, ő mindig gondolkodik. Most azon gondolkodik, hogyan vegye fel a kapcsolatot a szeretett Nővel újra és újra, lélekben beszélget vele, látja az arcát, ahogyan alszik, és abban a pillanatban is amikor felébred. Másrészt elképzeli, ha mindezt nem kellenne csinálnia - és tulajdonképpen nem is kell -, akkor abban a pillanatban szabad lehetne, sőt még attól is megszabadulna, amit gondol és amit érez, saját magától. Rágyújt egy másik cigire az ablakban. Hallgatja a rigók énekét a sötét, csöndes és nedves éjszakában, amelynek nincs égboltja, sem csillaga. Semmilyen ég. A fekete rigók éneke felerősödik, nincs se tél, se tavasz, se éjszaka, se nappal, milyen szomorú ez a romantika, mennyire nem illik a városba, az aszfalt, a rozsdás lemezek, a sár és az összetekeredett csövek közé. (Most akkor tulajdonképpen hogy végződik a dolog? Összejönnek vagy nem? Vagy legalább lesz valami sex? Végiggondolni! - a szerk. megj.) |