Kostra, Ján: Ave Eva (07 - 12)

7

A zasa prosté je objať ju kolo drieku
a cítiť pod rukou cez látku blúzky makkú
to telo dočasné a pulzujúcu krv
Jedno ste v súcite tak ako najsamprv
Jedno ste dovedna A čo je jej je tvoje
Rovnako prežíva smútky a nepokoje
rovnako stavia tvár v ústrety teplých slov
a prosto načúva s oddanou vd'ačnosťou

8

No príde zasa čas obloha premení sa
I kvet čo kvitol v nás jak rana ktorá hnisá
zabolí v premenách otáčajúcich svet
Reč stráca milenec a básnik slovosled
V samotách polnočných čo cíti nevypovie
MIčiaca húšťava Tmy pospletané krovie
Tajomstvo stretnutí pod zrakom nesmierna
Jak luna nahá je milenka neverná

9

Ó nevie nevie to povedať nikto tuná
aká je žeravá predstava ženy - luna
ked' prudko tlčie krv po tele dozretom
Na stĺpe vysokom o nebo opretom
hľa tróni Nahota krárovná neľútostná
do biela žhaveným mučí ťa hrotom
tetuje tetuje po pleti vrások znak
A zo sna meno jej tu vykrikuje vták

10

A predsa básnika schytí vždy súcit veľký
ked' báseň oslavnú na krásu velitelky
musí tu napísať a luhať presladko
Ste krásna královná (Lež aké chúd'atko)
Ste krásna krásna ach Hoc do srdca mi vniká
lúč vašej nádhery ako kord protivníka
jednako schytávam dychtivo každý lúč
Chcem umrieť umrieť chcem muč ma len muč ma muč

11

Lež aké chúd'atko lež aká bolestná je
trápi sa nespáva ked' oslepia ju máje
jak vážka zmieta sa v kuželi svetelnom
úchvatná spanilá lež slepá pod beľmom
na milosť vydaná úsmevu donchuana
Ako ker ružový je samá samá rana
a čaká na bozky hojivých dotykov
No krásu zachráni len súcit básnikov

12

A ten ju vidí stáť na mieste nebezpečnom
na križovatke búr čo prúdia nekonečnom
závratným priestorom a časom bez konca
Ach ona nepozná pažravosť lakomca
púpavka slabučká ach tá sa neubráni
lampášik páperia sfúknu ťa uragány
Tvar krásy smrteľnej večne sa presýpa
A prší prši dážďlupeňov zo šípa

7

Is mily egyszerű újra átfogni derekát,
kezed alatt érezni szöveten, blúzon át
mulandó puha testét, s vérét, mely hevít.
A régi együttérzés rabja vagy megint.
Ismét minden közös, ami övé, az tied,
s ő most is bús, ha bús vagy; egyformán siet
elfogadni bókod, becéző lágy szavad,
hálásan hallgat, s úgy ragyog, mint a nap.

8

De változik az ég, kéksége felhőbe fúl,
mi virágként nyílott, most bennünk sebbé fajul.
Forog a világ, s a szívbe kínokat sző.
Szót a szerető, s szórendet vét a költő.
Néma kedvesed mit érez, ki nem mondja,
s nő a hallgatásnak vad bokra, dús bozótja,
szemében rejtőzik a titka jeltelen,
hűtlenség mégis, mint hold, oly meztelen.

9

Ó, elmondani itt senki, senki se tudja,
mily forró, perzselő az asszonyholdak útja,
ha érett testükben vér zubog dobogva.
Nagy, magas oszlopon, az égre hajolva
trónol a pucérság kegyetlen cárnője,
fehérre izzva kínoz, tüskét szúr a bőrbe,
ráncok árkaival tetovál, tetovál
Almaidból nevét kiáltja egy madár.

10

De a költő most is a szánalom delejét
érzi, mikor a szépség női fejedelmét
rímekben dicséri hazug mézzel élve:
Gyönyörű vagy, cárnő (ah, milyen szegényke!),
szépek szépe vagy te, ámbár szívembe úgy tör
a szépséged sugara, mint ellenséges tőr.
Lihegő sóhajom mégis fényre éhes,
meg akarok halni, gyötörj, gyötörj, édes.

11.

Hisz olyan szegényke, és mennyi kínnak fészke,
gyötrődik, nem alszik, ha május fénye érte,
mint szédült pillangót lámpák lángja hívja,
elragadón bájos, bár hályog vakítja,
csak Don Juan mosolya számára a kegyjel.
Mint piros rózsabokor, csupa, csupa sebhely.
A csókok balzsamát szomjúhozva esdi,
de szépségét csakis költő dala menti.

12.

Ő, a költő vesz észre a szédítő helyen,
orkánok válaszútján, ahol a végtelen
örvénylőn kavarja tér és idő mélyét.
Mert te nem ismered a rút falánk éhét,
csak törékeny pitypang vagy, a vihart nem bírod,
hurrtkánok fújják el pehely lamplunod,
s örökre szertehull a szépségnek arca:
sziromesőt hullát csipkebokrok alja.