Kováč, Mikuláš: Pohreb

Brána sa široko otvorila
a sprievod sa pohol.

Niesli ho štyria
na ramenách,

plával nad ich plecami
ako pierko —
strieborné pierko
na čiernych vlnách.

Niesli ho štyria
na ramenách.

Len jeho matka,
slabá, malá,
niesla ho sama
v srdci.

Niesla ho ako dieťa
s kolískou, v ktorej sa hojdával,
niesla ho ako chlapca
s loptou, do ktorej kopával,
niesla jeho knihy,
školskú tašku,
jeho radosti, kufor vojenský
i jeho lásku.

Len jeho matka,
slabá,
malá,
do novembrovej zamrznutej zeme
po členky zapadala.

A kapu szélesre tárult,
a menet elindult.

Négyen emelték
a vállukra

lebegett felettük
akár a tollpihe —
ezüst tollpehely
a fekete hullámokon.

Négyen vitték
a vállukon.

Csak az édesanyja,
gyenge, törékeny,
vitte egyedül
a szívében.

Vitte akár a csecsemőt,
vitte akár a gyereket,
labdával, mellyel játszadozott,

cipelte könyveit,
iskolatáskáját.
katonabőröndjét, örömeit
és szerelmét.

Csak az édesanyja,
törékeny,
kicsiny,
a novemberi fagyott földben
bokáig elmerült.