Kráľ, Janko: Šahy - 4

Nastúpil deň slávny božieho Vstúpenia,
dávno už dejepis hontského väzenia
nemal tak pamätný a nezábudný deň.
Prichádza ten ťažký, zlopovestný väzeň.
Tu ľahkomyseľné na rozličné cesty
hnedky sa rozišli jazyčné povesti;
aby na čudáky ľudí neklamali,
husári pred domom stoličným zastali.
Divákov, zamianstva, národa sila, strach;
väzeň poviazaný kráča v ťažkých putách
bránou do temného žalára vedený,
vartám najprísnejší rozkaz poručený:
Bľachy poopátrať, rabom nože pobrať
a na dvere hrubé čiernu udrieť pečať.

Rok prešiel od našej povesti začiatku,
mnoho sa zmenilo za tú chvíľu krátku,
viac dejín storočia prešlé nepodali.
Nejedni pamätný ten čas oplakali,
na hýbania, ohne, povstania, prevraty
nejedna narieka opustená mati
s dcérkami na poli, kde kríž na znak stojí,
že tu jej potecha padla v krutom boji.
Priateľ spomínava priateľa padlého,
tu deva do poľa hľadí ďalekého
a drahá pamiatka srdce hne v hlbine,
jej milý zahynul v ďalekej krajine.
Stí zašli obeťou občianskej pokuty
a sú v zemi zhnití a zapomenutí.
Mnohá medzi svetom a národom povesť,
uprchlá z konečnej záhuby krajín, miest,
výklad na zaniklé jedinký dejiny,
tiahne ak’ pútnica z krajny do krajiny —
a šuhaj, pred všetkým tým prvý stratený,
divnými cestami je vyslobodený;
vietor čŕstvy zdúva divné mu sny z čela —
a po dlhej noci tešia sa priatelia.

A mennybemenetel dicső napja eljött,
a börtönben rég volt ilyen szép és fennkölt
nap: emlékezetes és felejthetetlen.
A rossz hírű fogoly lépked súlyos csendben.
Különböző mondák szálltak szájról szájra.
Könnyelműen vitte őket a hír szárnya,
hogy ne csalódjék a nép, mely némán vár ott,
a megyeházhoz álltak a huszárok.
A nemzet ereje - félelem, nemesség:
a megbéklyózott rab nehéz bilincsben lép
börtönbe vezetik: nem lesz soha napja —
az őrség szigorú, s e parancsot kapja:
csajkát megvizsgálni, kést elvenni, sorba,
s fekete pecsét jön a vastag ajtókra.

Egy esztendő múlt el, ahogy ezt elkezdtem
sok minden más lett már, más bizony, e percben,
sok száz ev alatt sem történt esemény több.
Megsiratták ezt az évet már az élők,
sok egyedül maradt anya sír, kesereg,
a tüzet siratja, a felkeléseket,
lányaival zokog, hol keresztfa jelzi:
fia itt esett el — vigasza csak ennyi.
Barát barátjára gondol, ki elesett,
amott, messzi földek felé egy lány mereng,
kedvese ott halt meg, a távoli földön,
emléke ott él a szívében, örökkön.
A törvény lesújtott, százakra, ezrekre:
földben rohadnak most, egész elfelejtve.
A nemzetben sok-sok monda kél ám szárnyra,
bogy eljött sok város végső pusztulása;
ez egyik országból vándorol másikba —
s az ilyen mondákban ezért az sem ritka hogy
elveszettnek látott legény egyszer
kiszabadul közben, furcsa történettel
s fejéről a friss szél kerget el sok álmot —
s örülnek egymásnak régi, jó barátok.