Krasko, Ivan : Stesk

Dnes tichý som a chabý, jaksi bez nádeje.
Tak náhle spomnel som si na ďaleký domov,
tak náhle spomnel som si na stesk plachých očú.
Snáď preto tichý som a jaksi bez nádeje.
A slnko chlácholivo svoju večne mladú pieseň peje
v záhrade, po poli, po horách.
Po ceste spieva ju,
kde mladý topoľ, vyschnutý, bojácny a holý
vypráva, že už trápne nič viac nezabolí,
po lúkach, potok kde vrbinou jasotne beží,
bujare, bujare svieži,
podobný tomu v čiernych rodných horách,
kde moja mladosť mŕtva v bielom na pažiti leží.

Ma halk és gyatra vagyok, valahogy reménytelen.
Oly hirtelen elevenedett fel távoli otthonom képe,
oly hirtelen elevenedett fel szempárom búja.
Tán ezért vagyok oly halk s valahogy reménytelen.
S a nap békítő, örökifjú dalát zengi szüntelen
kertben, szerte erdőn-mezőn.
Az úton zengi,
hol zsenge nyárfa, aszott, félénk és kopár
azt meséli, gyötrőn többé semmi sem fáj már,
mezőkön át, hol a patak derülve füzesek alatt
fürgén, fürgén szalad,
mint szülőföldem fekete erdeiben, hol tisztaság
borítja fűszőnyegen heverő holt ifjúságomat.