Krasko, Ivan : Vesper dominicae

Tam niekde v diaľke
v čierňavých horách
dedinka biela
túli sa k zemi
pokojná, tichá.
V nej starodávne
vážneho vzhľadu
domy si čušia.
Z tých v jednom iste
ustarostená
matička moja
samotná sedí
pri starom stole.
Kostnatou rukou
podpiera čelo
vráskami zryté
– starostí tiene
vždy sedia na ňom:
tak som ho vídal
od mala svojho – –
Tranoscius má
pootvorený
– mosadzné sponky,
hladené hmatom
pradedov ešte,
matno sa lisnú
v prípozdnom svetle – –
Posledný na list
díva sa, díva,
– tam naznačené
je ťažkou rukou:
„Pán Bůh požehnal
nám syna, kterýž...“ –
až dobré oči
slzami skropia
zažltlé listy...
Však stará kniha,
čo rozplakala,
matičku moju
utíši zase:
už spieva mäkkým,
tenuškým hlasom:
„Den nedělní se
skonává, chválmež...“
– – A súmrak padá
vždy väčší, hustší
v izbietku malú –
– – A pokoj sadne
pomaly, tíško
na sivú hlavu
matičky mojej – –

Valahol messze
kék hegyen is túl,
fehér falucska,
békés és csendes,
bújik a tarlón.
Hol tovatűnt kor
házai állnak
komolyan, némán.
Egyikben éppen,
gondterhelt arccal,
Édesanyám ül
az öreg székben
egyedül, árván.
Csontos kezében
homloka nyugszik,
rajta ezer ránc,
– arcát a gondok
árnya takarja:
mindig így láttam
gyerekkoromtól
Tranosciust* tart
szélesre tárva –
öreg rézcsatost,
szürke homályban
már csak fél fényt ad,
amit dédszülők
keze simított – –
Utolsó lapját
nézi tűnődve
– nehéz kezével
ő maga írta:
„Fiú gyermekkel
áldott az Úr meg...” –
és sárgult lapját
jóságos szeme
öntözi könnyel...
De az öreg könyv
Édesanyámnak
borút feledni
enyhülést is hoz:
gyenge hangján már
énekre vidámul:
„Vasárnap múlik
hívek dicsérjük...”
– És mint sötétebb
alkonyi köd gyűl
a kis szobába –
– Békesség szitál
lassan és csendben
fehér fejére
Édesanyámnak – –

* Tranoscius – az evangélikus szlovákok énekeskönyve. Juraj Tranovský, latinosan Tranoscius, (1591–1637) liptószentmiklósi pap és fordító után nevezik így.