Lahola, Leopold: Fontetieri
Fontetieri (Szlovák)Ak si niekto myslí, že Fontetieri len tak zgebol, je na omyle, namietal doktor. Sedel som obďaleč a videl som niekoľko ráz vyšľahnúť oheň z Cyrilovho automatu. Nazdal som sa, že sa mu zachcelo Cigána postrašiť a že mu páli pod nohy či ponad hlavu do haluziny. Ale po poslednom výstrele vyčkával, či sa Fontetieri zdvihne zo zeme, čo by pre takého vychýreného strelca bola nezmazateľná hanba, a keď si bol istý, že trafil do čierneho, obrátil sa k nadporučíkovi pri ohni: Pošli dvoch chlapov, nech ho zakopú. Nadporučík ma vyzval pokynom hlavy, takým nedokončeným, čo prezrádzal, aký je úbohý, aby som šiel. Kruh, v ktorom sme čupeli, akoby bol šibol čarovným prútom, od ktorého všetci na mieste skamenejú. Mne sa nedarilo lepšie, ibaže som bol z liatiny, keď som sa zberal zdvihnúť, zhyby mi nechceli povoliť, zatiaľ čo mi dunivo bilo srdce na toľkých miestach súčasne, že sa vo mne šíril zmätok. Videl som ľudí padať neraz a často na dosah ruky. Čo ma teraz ohromilo, bolo niečo iné. Fantetieri mal byť pochovaný, hoci ešte ani len dobre neskonal. Keď som k nemu dobehol, ležal na bruchu a podopieral sa na ruky, že sa zviecha, čo by sa mu bolo aj podarilo, nebyť jeho hlavy, ktorá ho ohla ako závažie a stiahla nazad k zemi. Vyzeral, ako čo by hľadal vysvetlenie, čo sa to s ním robí, že ho vlastne telo zrádza, a spýtavo uprel na mňa oči. Dodnes neviem, akú dráhu opísala vlastne štvrtá Cyrilova strela, že mu porušila aj chrbtovú kosť vo výške siedmeho stavca, a ešte mu roztrhla aj pľúca. Fontetieri sa zaradoval, že som porúdzny, a zvedavo sa ma spýtal: Doktorko, čo je to so mnou? Ani čo by som sa bol celý popŕhlil. To je smrť, povedal som mu, aby som to hneď a naraz mal za sebou. A on tiež. Bol celý začudovaný: Veď ma ani len neporanilo do hlavy, odvrával nepresvedčivo. Doktorko, trochu ichtyolu a o pár dní som na nohách. Nemalo zmysel chodiť okolo horúcej kaše. Povedal som mu jasne: Strieľali na teba náročky, aby ťa zastrelili tak, že budeš mŕtvy. Tú dieru, čo ti vŕtali, máš na to, aby ti cez ňu utekala krv, kým ti všetka nevytečie. Zalepím ti ju, ak ma o to budeš prosiť, ale radšej nie, oni ti spravia vzápätí novú, kus vyššie, medzi očami alebo v zátylku. Chvíľu sa vzpieral ako prigniavený, no iba chvíľu, potom pochopil, hoci nedal na sebe nič znať a bol zajedno so svojím osudom. Jeho ruka sa vybrala hľadať čosi a trepala sa poplašene, keď poznala, že patrí k veľkému, nehybnému telu, ktoré je nie schopné nasledovať ju, vrátila sa so snehovou hrudou na to miesto, kde cítil neprirodzený otvor, mordoval sa s ňou, lebo sa mu drobila v hrsti a mogala mu ranu ani pijavice. Keď sa budem robiť, že som umretý, silil sa do úsmevu, pochovajú ma nebodaj za živa. Doktorko, povedal celkom zaujatý sám sebou, doktorko, nemohol by si ma dačím ohlušiť, myslím, či by si bol schopný ma ovaliť po kotrbe, ale poriadne, aby sa mi odrazu urobila čistá tma, nech nemusím všetko všetúčko precítiť, porantalo ho, keď to začne prichodiť. Istotne to bude ešte horšie, ako je teraz, hoci mi už teraz zastáva dych a ide ma zaškrtiť. Tak teda dávaj dobrý pozor, povedal som mu, pomôžem ti umrieť. Čupol som si k nemu, posadil som ho do predklonu, kázal som mu zadržať dych a potom prudko vydýchnuť, nútil som ho do silného kašľa a on kašlal, že z neho síkala krv, a on poslúchal ako nikdy predtým a svedomite sa držal mojich pokynov, dvíhal ruky s vypätím posledných síl, krčil ich v zhyboch pri tomto neobyčajnom telocviku, ktorý mal urýchliť jeho vykrvácanie. Vedel som, že ak mám skrátiť jeho utrpenie, musím ho zväčšiť. Posmeľoval som ho, keď sa zdesil nepoznanej úzkosti, a povzbudzoval som ho, keď mu tvár popolavela; sledoval som s uľahčením, že tlak v jeho vnútri slabne, a Fontetieri sa ešte raz pochlapil, aby z útrob vyhnal poslednú krv v kŕčovitom nápore. Aj tak moja pomoc zaúčinkovala akosi zhubne, jeho duch vyhasol prv než telo. Keď nadišiel čas, vystrel som ho bezvládneho, aby som mu videl do tváre. Ešte ani po smrti mu nezišlo na um spýtať sa, prečo sa s ním toto všetko porobilo. (1956)
|
Fontetieri (Magyar)Ha valaki azt hiszi, hogy Fontetieri csak úgy kimúlt, nagyon téved, tiltakozott az orvos. A közelben ültem, és láttam, hogy Cirilo géppisztolyából néhányszor tűz csapott ki. Azt hittem, hogy rá akart ijeszteni a cigányra, és eléje vagy a feje fölé tüzel. De az utolsó lövés után erősen figyelt, hogy Fontetieri felemelkedik-e a földről, ami egy ilyen híres lövész esetében kitörölhetetlen szégyennek számított volna, mikor már bizonyos volt benne, hogy telibe talált, odafordult a tűznél üldögélő főhadnagyhoz: Küldj két embert, kaparják be. A főhadnagy fejével intett, hogy induljak. Ám ez a befejezetlen mozdulat elárulta, milyen nyomorultul érzi magát. A kört, ahogyan ültünk a tűz körül, mintha valaki varázspálcával suhintotta volna meg, amitől mindenki ott helyben megkövült. Én is egészen dermedt voltam, mikor fel akartam kelni, tagjaim nem engedelmeskedtek. A szívem zakatolva vert, mégpedig vegyszerre annyi helyen, hogy egészen belezavarodtam. Gyakran láttam embereket elesni, sokszor csak egy karnyújtásnyira. Most valami más döbbentett meg. Fontetierit el kellett temetni, holott még ki se múlt egészen. Mikor odafutottam hozzá, hason feküdt, és a kezére támaszkodott, hogy feltápászkodik, ami sikerült volna is neki, ha nem lett volna olyan nehéz a feje. Olybá tűnt, valami magyarázatot keres arra, hogy mi történik vele, miért hagyja cserben a teste, és kérdőn rám vetette a szemét. Máig se tudom, milyen pályát írt le tulajdonképpen Cirilo negyedik golyója, hogy a hetedik csigolya magasságában még a gerincét is megsértette, sőt a tüdejét is szétroncsolta. Fontetieri megörült, hogy a közelében vagyok, és kíváncsian megkérdezte: Doktorkám, mi van velem? Mintha egész testemet összecsípdeste volna a csalán. Ez a halál, mondtam neki, hogy minél előbb túljussak az egészen. S hogy ő is túljusson. Nagyon elcsodálkozott: hiszen nem a fejem sebesült meg, feleselt bizonytalanul. Doktorkám, egy kis ichtiolkenőcsöt rá, és néhány nap múlva talpon leszek. Nem volt semmi érvelme kerülgetni a forró kását. Világosan megmondtam neki: szándékosan lőttek rád, hogy agyonlőjenek, és csakhamar halott leszel. Az a lyuk, amit a testedbe fúrtak, azért van, hogy a véred elfolyjon rajta. Beragasztom, ha megkérsz rá, de inkább ne, ők újat csinálnak rajtad, egy kicsit följebb, a szemed között vagy a tarkódon. Egy ideig még erőlködött, mintha valamilyen nagy súly nyomná, de csak néhány pillanatig, aztán mindent megértett, bár ezt semmivel sem árulta el, és megbékülve elfogadta sorsát. A keze elindult, mintha keresne valamit, s riadtan megremegett, mikor felismerte, hogy egy nagy, mozdulatlan testhez tartozik, mely képtelen követni őt, s egy hórögöt húzott arra a helyre, ahol a szokatlan nyílást érezte, küszködött vele, mert a hó elporlott a markában, és aztán sebére tapadt, mint a pióca. Ha úgy teszek, mintha halott lennék, mondta erőltetett mosollyal, utóbb még élve temetnek el, doktorkám, folytatta, csak önmagára gondolva, doktorkám, nem üthetnél le valamivel, úgy gondolom, hogy nem kólintanál-e fejbe valamivel, de rendesen, hogy végképp elborítson a sötétség, ne kelljen mindent végigszenvednem, ha egyszer rám jön, a rosseb egye meg. Akkor biztosan még rosszabb lesz, mint most, igaz, már most is akadozik a lélegzetem, és fojtogat valami. Akkor hát jól figyelj, mondtam neki, segítek neked meghalni. Leguggoltam hozzá, felültettem, és azt mondtam neki, tartsa vissza a levegőt, s aztán hirtelen lehelje ki. Erős köhögésre kényszerítettem, és ő köhögött, hogy csak úgy fröcskölt belőle a vér, és engedelmeskedett, ahogy soha azelőtt, és lelkiismeretesen követte az utasításaimat, minden erejét összeszedve emelgette a kezét, majd behajlította, ami meggyorsította az elvérzést. Tudtam, ha meg akarom rövidíteni szenvedését, nagyobbá kell tennem. Bátorítottam, mikor hatalmába kerítette a sose ismert félelem, és biztattam, mikor hamuszürkévé vált az arca; megkönnyebbülve figyeltem, hogy bensejében a nyomás egyre gyengül, és Fontetieri még egyszer összeszedte magát, hogy ereiből egy görcsős erőfeszítéssel kihajtsa maradék vérét is. Segítségem így is valahogy károsan hatott, a lelke előbb halt meg, mint a teste. Mikor elérkezett az ideje, tehetetlen testét kinyújtottam, hogy az arcába lássak. Még halála után sem jutott eszembe megkérdezni, miért is történt vele mindez.
|