Mihálik, Vojtech : Poézia

Poézia, dozretá panička,
denne nám predkladá proviant zvyku.
Manželka z milenky, ech!
Rada počúva naše vyznania,
presne si značí výdaj lesklých veršov,
melancholicky nás hladká po líci
a šuchorí zaprášeným úsmevom.
Je verná
ako každý, kto stratil nádej,
krotko a nežne sa ponára do našich vrások,
necháva nám svoj hlas,
ale oči jej visia v bujarých diaľkach,
očami sa už nevie,
nemôže zastaviť na našom trude.
Vidíš, vidíš? Zriedka to vidíš.
A veru tak je. Poézia,
dozretá panička, denne nám núka
spomienky, múdrosť a súcit,
ale miluje,
celým srdcom miluje hrivnatých mládencov,
ich atletickú ctižiadosť,
ich lýtka, blýskajúce sa nad prekážkami,
ich kohútiu pieseň,
ich neholené, horúce ústa.
Vidíš, vidíš? Zriedka to vidíš.
A veru tak je. Poézia
veru sa schytí, tresne zlatorezom
a utečie našim ušľachtilým myšlienkam,
ktoré sa v župane mocú po izbe
a bezmocne hľadia,
ako im čriepky slávnych metafor
kvapkajú,
kvapkajú do papúč.

A költészet, ez az érett asszony,
naponta elénk rakja a szokás elemózsiáját.
Szeretőből hitves, ej!
Szívesen meghallgatja vallomásainkat,
pontosan följegyzi a csillogó versek költségvetését,
arcunkat mélabúsan simogatja,
s poros mosollyal suttog fülünkbe.
Hűséges,
mint bárki reménye-vesztett,
szelíden s lágyan bukik alá ráncainkba,
hangja miénk marad,
ám szeme a szilaj távolt lesi,
nem áll meg,
nem állhat meg öreges kínjainkat látva.
Látod-e? Látod-e? Ritkán veszed észre.
Pedig így igaz. A költészet,
ez az érett asszony, naponta fölkínálja
a részvétet, az emlékeket, a bölcsességet,
ám szeretni,
teljes szívből szerezni csak a fürtös ifjakat tudja,
atléta-becsvágyukat,
akadályok fölött villanó lábikrájukat,
kakas-éneküket,
borotválatlan, forró arcukat.
Látod-e? Látod-e? Ritkán veszed észre.
Pedig így igaz. A költészet
fogja, odacsapja az aranymetszőt,
s nemes gondolataink elől elillan,
amelyek hálóköntösben téblábolnak a szobában,
s bámulják tehetetlen,
hogy híres metaforák törmeléke
hogyan hull,
pereg a papucsukba.