Mihálik, Vojtech : Idős tanítónők (Starenky učiteľky Magyar nyelven)

Starenky učiteľky postávajú na priedomí,
keď iba sychravá jeseň im kýva na pozdrav.
Vlasy im poprášila krieda
a po ich tvárach ako po notovej osnove
prechodia poltóny spomienok,
úsmevov a sĺz.
Ich ruky sa sformovali do tvaru detskej hlávky.
Ústa, čo neokúsili ošiaľ bozkov,
telo, v ktorom sa panna nestala ženou,
í oči, čo sa postrácali v písankách,
čakajú, čakajú.
Čakajú pohľadnicu od mora,
či sneženie púpav zo strání,
či zacenganie po hodine života?
Starenky učiteľky postávajú na priedomí,
krátkozrakými očami hľadajú ryšavé slnko
a čudujú sa koncertu vtáctva
i akýmsi dotieravým veršom - už je čas?
Už idete, lastovičky,
ulietate preč?
Ich žiaci dávno uleteli z dohľadu,
len pamäť stareniek ich drží za pačesy.
Jedni sa stali hrdinami práce
a iní kradnú a bijú si ženy
a iní si pretancovali život
a iní hľadajú šťastie, a preto sú smutní
a veľmi by sa chceli vrátiť do školských lavíc.
Starenky učiteľky postávajú na priedomí
a čakajú svojich šedivejúcich žiakov,
aspoň ich pieseň, aspoň kartu od nich.
A veď by stačilo napísať: Bába búva,
mama myje Miša,
spomínam na Vás, žijete ešte, pani učiteľka?
A viete, že každá moja báseň
ako na hrazde visí na tom A,
ktoré ste pred rokmi v sychravej jeseni
namaľovali na tabuľu?
Ale starenkám učiteľkám sme zabudli písať listy.
A predsa postávajú na priedomí,
stratené v najmenších túžbach,
krátkozrakými očami hľadajú ryšavé slnko
a na tvárach ako na notovej osnove
cítia akýsi závan, akýsi verš.
Je po vyučovaní, cengá jeseň,
lastovičky sa lúčia a z došklbanej čítanky
clivý vetrík na záhumní
brní otavou.

Idős tanítónők ácsorognak a ház előtt,
már csak a nyirkos ősz köszönti őket.
Hajuk krétaporos,
s arcukon, mint klaviatúrán,
emlékek, mosolyok és könnyek
futamai futnak.
Kezük gyerekfej alakúra formálódott,
szájuk, amely nem kóstolta a csók őrületét,
testük, melyben a szűz asszonnyá nem lett,
szemük, amely füzetekben veszett el,
várnak csak, várnak.
Képeslapot a tenger mellől,
dombokról pitypang-havazást,
vagy csak az élet-óra utáni csöngetést
Idős tanítónők ácsorognak a ház előtt,
rövidlátó szemükkel kutatják a vörös napot,
madarak koncertjén álmélkodnak
s valami tolakodó versen — ideje már ?
Készülődsz-e, fecskemadár,
elröpülni már ?
Láthatárukról a diákjaik régen elröpültek,
Üstökűket már csak az idős tanítónők emlékezete húzza,
van, aki a munka hőse lett,
mások lopnak, asszonyukat verik,
megint mások eltáncolták az életüket,
vagy keresik a boldogságot, s ezért szomorúak,
s nagyon vágynak visszaülni az iskolapadba.
Idős tanítónők ácsorognak a ház előtt,
s várják őszülő diákjaikat,
dalukat legalább, egy képeslapot tőlük,
ennyi is elég volna: úr ír,
mama Misit mossa,
emlékszem még önre, él-e még, tanító néni?
S tudja-e, hogy valamennyi versem,
mint egy nyújtón, csüng azon az A-n,
melyet évekkel ezelőtt, egy nyirkos őszön
tetszett a táblára rajzolni?
De az idős tanítónőknek elfeledtünk írni,
s mégis: ácsorognak a ház előtt
apró vágyaikba veszve.
Rövidlátó szemükkel kutatják a rőt napot,
s arcukon, mint kottán,
holmi fuvallatot észlelnek: verset.
Vége a tanításnak, az ősz csönget,
az iskolakönyvben búcsúznak a fecskék.
A kert alatt füvet penget
a szomorú szél.