Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Novomeský, Laco: Rekviem (Rekviem Magyar nyelven)

Novomeský, Laco portréja

Rekviem (Szlovák)

Je jeseň hrdzavá. Za listom padá list,
za listom tisíc listov, lístie padajúce,
na ktorom výstrahu, jak škvrnu na obruse:
nemožno do života prísť a neodísť,
jedinú výstrahu som zazrel naliehavú.
Tým naliehavejšie, že v listoch hrdzavých
dvoje rúk do bezvládna, do vankúšov hlavu,
do ticha v umieraní naposledy vzdych
potichu klesajúcim vnímam v pomysle:
zhasnutý život dožitý. A k jeho pádu
pád listov dohorených do slôt listopádu
priplieta sa mi v mysli súvisle

v jeseni hrdzavej. Veď v listoch zhúžvaných,
ráňaných nesmrteľnou smrťou k nepotrebe,
sú ako zaručené výhry v našom žrebe
vráskami dokrkvané tváre starcov. Tých
zhrbených starcov, ktorí len čo do zelene,
keď nemôže byť iný, ďalší posledný,
chceli by zas, jak vlani, znova nezmenene
dogúľať guľku svojich zimomrivých dní
a nad hromadou lístia myslia v pohnutí,
že život smrť je iba, z ktorej na priepustku
na vlastnú rakvu hádžeš sám na seba hŕstku,
omilostenie púhe na čas zo smrti

s podmienkou návratu na konci liet i zím.
Lebo len smrť je tá, čo večný život žije
v nás: neodmysliteľná tôňa amnestie,
v ktorej nám v pätách kráča krokom sliedivým.
Lebo len smrť je tá, čo bola, je a bude
vždy, všade vo všetkom a všetko, všade v nej:
črviačik bezvýznamný vo vyschnutej hrude
s chýrečnou veličinou v sudbe rovnakej.
A všetko, komu kedy prichodilo prísť
z nej, zas jej do náručia po skončenej zmene
padá, jak neodvratne padá do jesene
na tisíc suchých listov jeden suchý list.

V najvnútornejšom vrecku ukrývame žreb,
o ktorom vieme len, že príde na ťah zrazu.
Ručičky všetkých hodín vykrajujú z času
priezračný krajček jedným, druhým celý chlieb.
Byľ byľku hrdúsi pre vlahu každodennú,
na zviera číha zver a lovec na korisť.
Žijeme smrťou, v smrti, napokon však pre ňu.
Ona tým, že je život. A ten musí prísť,
jak po zvädnutých listoch nové prichodia.
Lebo smrť smrťou bude len tým, že je skrytý
jej zmysel nesmrteľný v nás a v každom bytí
tým, že je sama samozrejmosťou života.[1]



[1] Báseň uverejnená v časopise.



FeltöltőRépás Norbert
Az idézet forrásalitcentrum.sk

Rekviem (Magyar)

Rozsdás ősz van. Levél hull levél után,
egyet ezer követ, hulló lombokon,
intelmet, mint pacát egy abroszon:
élve érkezel, majd távozol a halál lován,
egyedüli jelzésként sürgősnek ítéltem.
Iparkodván, mert rozsdás levelek közé
karom szánalomba, főm párnába temetem,
haldoklás csendjébe végső sóhaj mögé
halkan tompuló gondolatként érezve:
kihunyt élet bevégeztetett. Bukása
s levéleső dacába égett levelek hullása
fonálként csatlakozik elmémhez

rozsdás ősz idején. Hisz gyűrött levelekben,
halhatatlan halállal hasztalanságig sebezve,
mint sorsjegyeink szavatolt győzelme
ráncokba göngyölt vének arctengere cseppen.
Hajlott véneké, kik zöld vadonban,
- ha már nincs, ki kiállná a próbát -
szerették volna, mint tavaly, biztosan
begörgetni fagyos napjaik golyóját
s levélkupac fölött megindultan azt vélve,
hogy az élet csak halál, melyből eltávozva
markot dobálsz saját magadra koporsódra,
pőreségnek irgalmat halálból lopott időre

a nyár és tél visszatérésének hitével.
Mert csak a halál élheti örök életét
bennünk: szükséges kegyelem árnyaként,
mellyel fürkészve sarkunkban lépdel.
Mert csak a halál az, mely lesz, van és volt
váltig, benne minden, mindenütt mindenben:
jelentéktelen kukac aszott kebelben honolt
hírneves mértékkel azonos végzetben.
S minden, mi belőle bárkinek jussul
adatott, végső változás után ölébe
esik, elháríthatatlanul zuhan az őszbe
ezernyi száraz levélre egy száraz hull.

Legbelsőbb zsebünkben rejtjük a sorsjegyet,
melyről csak azt tudjuk, hogy kihúzzák hirtelen.
Órák mutatói kúsznak áttetsző időszeleten
belőle az egyik gerezdet kap a másik egészet.
Dudvaszár hajtást fojtogat, mindennap ihatna,
prédára vadász leselkedik és állatra állat.
Halállal élünk, halálban, de végül is miatta.
ő azért, mert maga az élet. S meg nem állhat,
ahogy fonnyadt levelek után is újak sarjadnak.
Mert végzetté válik a halál a leplezettségben
halhatatlan értelme bennünk és minden lényben
azzal, hogy a lét nyilvánvalóságai belőle fakadnak.[1]



[1] Folyóíratban megjelent vers.



FeltöltőRépás Norbert
Az idézet forrásasaját

minimap