Ondruš, Ján: A kút (Studňa Magyar nyelven)

Studňa je ťažká, studňu nevytrhneš,
má korene, je ako dub.

Voda zelená a stojatá,
voda samozrejmá, sama od seba.

Spustili rebrík, nohu prehodili,
bolo im úzko,
zdola volali,

pozreli nahor, videli hviezdy.

Trikrát začreli,
našli retiazku,
našli modrý hrnček,
našli ihlu.

Vybrali plávajúce jablko.

Vytiahli loptu, vodou nasiaknutú
a striekajúcu ako pomaranč.

Vytiahli hodiny, zastavené blatom
ani z kúzelníckeho klobúka.

Potichu vychádzali, studňa
sa nehýbala, mocná a vysokého veku.

Vytiahli potom žabu
na prameni,
prilbu,

vidlami prepichli, vyhodili,
vyniesli napred ako trofej.

Voda šla za nimi, dvíhala sa
a bola samozrejmá, sama od seba.

A kút súlyos, a kutat nem tudod kitépni,
gyökerei vannak, olyan, mint a tölgy.

Zöldes víz és álló,
magától értetődő, magánvaló.

Létrát eresztettek le, átvetették lábukat,
egy kicsit féltek,
odalentről kiabáltak valamit,

fölnéztek, látták a csillagokat.

Háromszor belekotortak,
láncot találtak,
két bögrét találtak,
tűt találtak.

Kiemeltek egy úszó almát.

Kimertek egy labdát teleszíva vízzel,
fröcskölt, mint a narancs.

Kihúztak egy órát mint valami bűvészkalapból,
már régen megállította a sár.

A kút nem mozdult,
hatalmas volt és ősrégi.

Aztán kihúzták azt,
ami eltömte a forrást,
egy sisakot.

Szótlanul kimásztak, úgy vitték a sisakot,
mint egy diadaljelet, aztán ledobták, vasvillával szurkálták.

A víz utánuk jött, emelkedett
és magától értetődő volt, magánvaló.