Roy, Vladimír: Nero

Na ceste stretli sme ťa znaveného,
bez pána, prístrešia a povolania,
ty kňučiac, veľké oči, prosieb plné,
si vznášal k nám a čakals’ naše zvania.
A našiels’ útulok i pána zasa,
rúk veľa kŕmi ťa a láska denne,
z múdreho zraku pablesk duše blýska,
si vďačný — hoc si iba zviera biedne.
Tulácky život bude tvojou sudbou,
sťa našou je dnes hojnosť, zajtra núdza,
a šumot guliek každodennou hudbou,
čo v sen kolíše a i z neho zbúdza.

Az uton leltünk fáradtan, kiverten,
nem volt otthonod, sem célod, se gazdád,
hivó szavunkat vártad nyöszörögve
s nagy kérő szemed vágyón ránktapasztád.
S lett ujra helyed, gazdád is van ujra,
sok kéz becéz és versenyt jóllakatnak,
okos szemedből szinte lélek villan:
hálás vagy, bár csak nyomorult állat vagy.
Csavargó élet lesz sorsod ezentúl,
ma bőség, holnap inség, mint minálunk,
golyók zugása mindennapi zenénk,
mely altat minket s elriasztja álmunk