Roy, Vladimír: Sudba básnika!

Ó, preúbohá sudba básnika!
Ja nechcel som sa zmietať v jej sieti,
však krv ma hnala k vyspievaniu vnútra,
cit —
priveľa ho bolo azda —
chcel vliať sa
do formy,
súladom ukojiť bolesť dravú
i krutú,
tak zlomiť poroby hrdzavú knutu…
Snáď preto som sa chopil varyta,
a ľúto mi, že ho budem musieť raz zahodiť
sťa nástroj, čo upotrebiť škoda,
snáď i nehodno…

Mňa Dnešok hrdúsi a záľuby v ňom nemám
a duša sa chystá vždy k dákym zmenám,
kým cítim sa jak osamelý havran
kdes’ na úpätí vrchov skalných,
a rád by som vrhal balvany v priepasť,
do vírov divých a kalných;
hoc nevrie vo mne pesimizmus,
preds’ ani jeho otec: Schopenhauer —
sa príliš nebratril so smrťou,
hoc Nirvána mu čímsi blízkym bola,
preds’ planula v ňom žitia vôľa,
zomrel v kmeťskom veku, striebrovlasý,
— keď prežil dobré i zlé časy —
Ach, ja milujem žitia dary,
a hoc moje snahy zhusta marí,
len nie som jaksi svojím,
a na rozcestí občas stojím,
hľadám sa a sa nenachodím,
i boriac sa vozvýš, myslím si často,
že budem raz rád, keď nebudem musieť myslieť
a lúštiť tie „otázky“ a „záhady“,
keď budem už raz pre zem navždy nemý
i hluchý, prenesený do oblastí,
kde vládne — — — Čo? Odpovedaj duša!
Áno? Nie?
Mier? Svetlo? Radosť? Poznanie?
— — — — — — — — — — —
Všetko — čo zmieruje a chlácholí,
v Centrume bytia jasného
boľastí ničí a dvíha pocit blaženosti!
— — — —
Sem, myslím, čakajú denne hostí,
a preúbohá sudba básnika
tu v harmónii večnej zaniká! — — —

Nyomorú költősors!
Hálójában vergődni nem akartam,
de vérem űzött, hogy bensőm kidaloljam,
az érzelmek
- talán mert túltengtek -
formába
akartak ömleni,
hogy a maró, vad kínokat összhanggal
csendesítsék,
igy törve szét a szolgaság rozsdás bilincsét...
Talán ezért ragadtam lantot,
és fáj, hogy majd el kell dobnom egyszer,
mint szerszámot, melyet használni kár,
sőt illetlen talán...

A Ma fojtogat, nem gyönyőrkődtet engem,
s mindig változásra készülök szivemben,
mintha magányos holló lennék,
mely sziklás csúcson honol
s kőbálványokat zúdíthat a szakadékokba, hol
vad örvények kavarognak;
noha nem forr bennem a pesszimizmus,
hisz még annak atyja, Schopenhauer
semkomázott a halállal,
bár a Nirvána vonzotta őt,
de élni akart mindenek előtt,
s ezüstfejű aggként érte a halál,
jót s rosszat megért addigra már.
én szeretem mindazt, amit az élet ad.,
bár gyakran keresztezi szándékaimat,
csak magam nem érzem magamnak, s olykoron
hogyha megállok a keresztúton,
önmagamat hiába kutatom,
s magasba törve arra gondolok,
de jó lesi egyszer, ha már gondolkodnom se kell,
se kérdéseket, rejtélyeket bogoznom,
örökre néma és süket leszek a földnek,
s más terekbe lendülök át,
ahol — — — Mi is uralkodik? ó lelkem, felelj!
Igen? Nem?
Béke? Fény? Öröm? Értelem?
— — — — — — — — — — —
Minden - ami békít és vigasztal,
a fényes lét Centrumában
fájdalmakat csitít és boldogít!
— — — —
Naponta, hiszem, vendégeket várnak itt,
s vége a nyomorú költő-sorsnak,
itt az örök harmóniába olvad! — — —