Smrek, Ján: Douleur

To bolesť moja veliká, jediný čela stín:
mňa chatrč biedna žitiu darovala.
Ja, najbiednejší syn, som cítil mnoho vín,
že lásky mojej matka nepoznala.

Žiaľ, žijem len a kliatba moja stará
ma nechce opustiť, bych ľahostajný bol;
kde obzrem sa len kol, vo svete vidím bôľ,
choroby ľudskej zjav mi večne srdce pára.

A ľudia o mne neznajú, najbližších malý zbor
tajomstvo nespozná, ja úsmevom ho kryjem,
ani tá, čo ma miluje, ho nezvie, pokiaľ žijem,
by nemohla ma želieť snád' a sama zvädnúť skôr.

Len verš môj azda raz sa v srdce ľudí vnorí
 a upúta ich, až zrak zdvihnú v jeden deň
s údivom: prečo tak smutným je človek ten
 a čo ho trápi tak a čo tak veľmi bolí! - -

Egyetlen fájdalom árnya hull homlokomra,
nekem rossz viskó adott életet,
a szívemet bűntudat súlya nyomja:
anyám nem tudta, mi a szeretet.

Az átok nem hagy el, bármeddig élek,
és nem lehetek közömbös soha;
rág szüntelen a fájdalom foga
mert látnom kell baját mind az emberiségnek

Ha rokon, ha barát, nem sejti senki rólam,
a titkomat mosollyal leplezem,
ne gyötrődjön miattam ő sem, a kedvesem,
ne eméssze magát, ne tudja, hogy ki voltam.

Egyszer talán a versem majd megérintheti
az emberek szívét, majd elámulnak egyszer,
s azt kérdezik, miért szomorú ez az ember,
miért gyötrődik úgy, mi fájhat úgy neki?