Smrek, Ján: Oblak

Keby sa diali zázraky,
mnohí by sme sa najradšej
popremieňali v oblaky.

Nádherné by to bolo:
z vrelého dychu
desaťtisícich panien

narodiť sa, čo oblak,
mäkší ich dievčich ramien
a potom lietať v máji
po krásnom svete,
po našom kraji,
vyplávať z mračien vencov
a sadať na tie panny
i na mládencov,
poliať ich vlahou,
aby vzrastali,
za žitím dravo šli, jak šakali,
hneď čo len vyhúpli sa z kolísky
krásnymi boli, stepilými,
srdcami čneli do výšky!

A ďalej, spúšťať drahé kvapky
a vlažiť nimi bez prestania
lúky a nivy rodné,
aby z nich vzišlo hodne
božieho požehnania.
Aby, keď vyjde hospodár
na pole svoje pred svitaním,
dýchalo ono naňho
blažiacim dychom ranným,
aby si šťastne pozrel klasy,
ako si češú svoje zlaté vlasy,
a navracal sa s dobrou vôľou
ku žene svojej, k deťom,
že dobre je tu na domácej pôde
a netreba ísť šírym svetom.

Potom: byť takým oblakom
a nebyť priputnaný,
mať voľnú cestu, bez hraníc
na štyri sveta strany.
Prihovárať sa k Pánu Bohu
a hladkať ľudí po tvári,
keď im ju vášeň rozpáli.
Zastaviť cestu tým, čo škodia
i čo sa zlými zdajú,
byť poduškou tým matkám, ktoré rodia
i ktoré pacholiatka pridájajú.
A príkladom byť bojujúcim mužom,
aby vždy mali vyšší cieľ,
aby zo životného šťastia
svoj vybojovali si diel.

A nakoniec: byť oblakom,
ktorý i môjho otca hrob
každý deň nežne porosí,
by aspoň tráva na ňom rástla,
keď ruže nik naň nenosí.
A potom sadnúť na záhradku,
kde milá moja kvety má,
a čakať ju tam každé ráno
so žiariacima očima.

Ha lehetnének még csodák,
sokan közülünk szívesen
felhővé változnának át.

Milyen gyönyörű lenne:
lány-bőrüknél puhább
felleggé válva tízezer szűz

forró lélegzete által
újjászületni, s úgy repülni el,
szállni a májusi égen, szállni szépen
ezen az édes
otthoni vidéken,
felhők koszorújából kilebegve
 kiúszni lassan, ráborulni
a szüzekre, a férfigyermekekre,
hogy növekedjenek, és az élet után
vadul kapjanak, mint a sakálok,
bő nedvet hinteni rájuk —
hogy amint a bölcsőből kikerülnek,
mohók legyenek, nagyratörők,
sudárak és gyönyörűek.

Ha felhő lennék, ontanám
dús cseppjeimet napra nap
mezőre, földre, hogy teremje meg
az életet,
amit az Isten ad.
Rálehelne a föld
üdvösséges hajnali lehelettel,
amikor virradattal
kimenne földjére az ember,
és elnézné az arany gabonát,
ahogy fésüli a szőke haját,
és derűs szemmel hazamenne,
ránevetne a gyerekeire,
hogy jó az édes itthoni földön,
nem kell világgá mennie.

Felhőnek lenni lenne jó,
béklyójuk nincs a fellegeknek,
repülhetnék határtalan,
nyugatnak, északnak, délnek, keletnek.
Szólni mernék az Úrhoz,
simogatnám az ember
szenvedély marta arcát szeretettel.
Útjába állnék a gonosznak,
botlasztó gáncsa lennék mindenütt,
lennék derékalja azoknak,
akik szülnek és szoptatják gyerekük.
Magasan járó cél a férfiaknak,
lennék a tiszta égi példa,
hogy az élettől egy kis örömet
csikarjanak ki néha.

Felhőnek lenni lenne jó,
hogy legyen, aki az apám
sírját mindennap meglocsolja,
hogy borítsa be zöld fű legalább,
ha már nem nyílik rajta rózsa.
Utoljára harmatnak hullanék
a kedvesem nevelte kertre,
virágok szirmán tündökölve
várnék rá reggelente.