Stacho, Ján: Dinnye (Melón Magyar nyelven)

Chatrná strieška,
pozliepaná z tvojich listov,
dužín
a dlhých podvečerných tieňov,
ukrýva tvoje dozrievanie.
Tajomstvo zrodenia,
Zem,
ktorá ti visí na tenučkom krku,

vpíja sa do tvojho čela,
ktoré sa už-už roztrhne
pod žeravými kvapkami rozpínajúcej sa krvi
a tvojich sladkých cvrčiacich miazg.
Naďalej ciciaš z unaveného prsníka,
zo zeme,
večnú mladosť
a ukrývaš ju do svojich jadierok
pod čierne brnenie
proti smrti,
do svojich voňavých vnútorností.

Od chvíle,
keď si svojím kľúčikom odomkol zem
a kopijou dužiny
si začal zápasiť
o slnko,
vodu
a vzduch,
držíš sa hrudy,
Herkules.

Všetky víťazstvá tvojho klíčka,
z ktorého sršala dobrotivosť zeme,
život,
požehnal čas.

Vtedy si prvý raz dvihol svoju hlavu
a bezradne si sa obzeral po okolí:
Kde som?
Čo som?
Čo bolo predo mnou?
A čo príde?

Raz príde čosi,
čo bude ostrejšie
a oslnivejšie
ako augustový deň.
Tvoj tryskajúci výkrik
skrvaví ruky dieťaťa
a na tváričku,
žiariacu nedočkavým úsmevom,
vyhupne
červený polmesiac tvojej smrti.
Po tomto vyvrcholení
s dlaňou plnou jadierok tvojej nesmrteľnosti,
jadier,
príde k matke a povie:
Mama, utri mi ruky.

Kto však by utrel ruky tým,
čo chcú nás,
priateľu,
vyrvať zemi
nedozretých?

Tányérnyi levelekből,
indákból,
hosszú alkony! árnyakból
összetákolt kunyhó-tető
takarja érésedet.
A termő titok,
a Föld
vékonyka nyakadon függ,

beleivódik homlokodba,
mely már csaknem szétreped
édes, ragadós nedveid
s feszülő véred forró cseppjeitől.
Egyre szívod a fáradt emlőből,
a földből
az örök ifjúságot,
s elrejted illatos szerveidbe
s magvaidba,
véd je a haláltól
kemény, fekete páncél.

Attól a perctől,
hogy kicsiny kulcsoddal kinyitottad a földet,
s erős dárdáddal
harcba szálltál
a napfényért,
vízért,
levegőért,
Herkulesként
kapaszkodsz a rögbe.

Csíráid valamennyi diadalát,
melyben az élet
s a föld jótékonysága sugárzott,
megáldotta az idő.

Mikor először emelted föl a fejed,
tanácstalanul néztél körül:
Hol vagyok?
Mi vagyok?
Mi voltam ezelőtt?
S mi jön ezután?

Egyszer majd jön valami,
ami élesebb lesz
s vakítóbb,
mint az augusztusi nap.
Reccsenő kiáltások
bevérzi a gyermek kezét,
s a kis arcra,
mely türelmetlen mosolyban izzik,
ráborul
halálod piros félholdja.
E beteljesülés után
örökléted magvaival
teli marokkal
anyjához fut s így szól:
mama: töröld meg a kezem.

Am ki törölné meg a kezét
azoknak,
barátom,
akik éretlenül akarnak bennünket
kitépni a földből?