Strážay, Štefan: Emília (Emila Magyar nyelven)

Vysedáva pred domom,
zľahka opretá o biely múr,
na výslní.

Za chrbtom jej rastú ľalie,
nad hlavou lietajú
najkrajší vtáci,

to ona pije najvoňavejšiu
vodu,
je najsladší chlieb,

ona si rozpráva,
my nerozumieme: sme blízko,
ale ona ďaleko;

je stará, s nahnutou hlavou
v neporiadku
a krásna.

A fehér falnak támaszkodva
üldögél a ház előtt
a napon.

Háta mögött liliomok nyílnak,
feje fölött szállnak a legszebb
madarak,

ő az, aki a legtisztább vizet issza,
ő az, aki a legfinomabb kenyeret
eszi,

és beszél számunkra érthetetlen dolgokról —
mi még a közelében vagyunk,
de ő m ár egészen eltávolodott tőlünk.

Öreg m ár, feje oldalra billenve,
belül összekuszálódva,
de így szép.