Strážay, Štefan: Üröm (Palina Magyar nyelven)

Vrátili sme sa domov. Stojím
opretý o rám dverí a mama rozmýšľa
nad studenou vodou: jestvuje,
alebo nie?

A čo sa stalo s časom, prečo
je všetko tak dlho?
Za nami, ale iba dozajtra zostal
cintorín, ešte otvorený,
o slnečnú stenu sa tam opiera
mrazivý bicykel.
Už si nevyberiem.

Prv ako som odišiel na letisko,
ešte ma strihal. Vlasy nezvučné
klesali na dlážku.
A z rádia hudba.

Letel som do Sofie. Celý ten čas
so sebou mal som sivý kufor
s menovkou Vladimír.

Ja nie som Vladimír.

Hosti jedia. Ovocie, studené mäso,
pijú víno. Rozprávajú.

Pozerám: stôl, stoličky. Mokrý
kvet. Biele obrusy. Naši, no čo už,
nešťastní, ale vo mne rastie
nenávisť.

Za nami dozajtra zostal
jesenný, vysvietený cintorín.
Príroda, tá len čaká a pustí sa
aj do kameňa.

Už si nevyberiem.

V sofijskom výškovom hoteli
niekoľko hodín som šliapal vyzutý
po hrubých mokrých, napitých kobercoch.
Z prasknutého potrubia vnikla do izby
voda a kal.

A teraz tu stojím vo svojich
nedeľných šatách. Dávno som ich nemal.
Díval sa na hodinky: akoby stáli
a nebadateľné mali čosi spoločné
s mihalnicami.

Všetko som pochopil
až na pražskom letisku. Lietadlá
tak veľmi hučali, že som kdesi v sebe
začul to tiché a jednoznačné
áno.

Už si nevyberiem.

Letel som narýchlo, nerozlúčil som sa,
s prázdnymi rukami odkiaľsi nikde,
pokojný.

Ja nie som Vladimír.

Nechali sme za sebou
zdržanlivé svetlo cintorína
a jeho nedozierne plytké hladiny
s ťažkou vodou.

Sviečky tam horia len tak, nijako.
Mramor zmnožuje plamene
a kvet.

Tak som tam stál
v tých svojich svadobných šatách.
Prišli sesternice.
Bol september.

Stretol som sa tam so ženou
a znova rozišiel.

Je čosi telesné v pohrebe.
A smrť, to je, ako keď sa zašpiníš,
a nadlho.

Vychádzam z cintorína. Naposledy
už nie, ani jeden z nás.
Ešte sa vrátime, pravdaže, prídeme,
keď budeme mať kedy.

Už si nevyberiem.

Havária. Dvaja spolu
a naraz umreli. To je mnoho.
Dvaja, to je mnoho.

A dieťa, kde je dieťa?
Nie je tu, ich dieťa je doma samo,
nikto nie je doma,
len dieťa.

Pretože zostal byt, známy
ma na ulici zastavuje a ostýchavo ho pýta
pre nevestu. Ako sa povie,
život je nezničiteľný.

Som zase doma. Koľko len zostalo
všelijakých šiat, a načo a pre koho!
Siahnem do toho cudzieho vrecka,
niekoľko mincí zazvoní
zďaleka.

Hát megint itthon vagyok. Állok
ajtófélfának dőlve és anya
a hideg víz fölött töpreng: létezik,
nem létezik?

De m i történt az idővel,
mért vánszorog?
Holnaputánig még nyitva maradt
mögöttünk a temető,
napos falát didergő kerékpár
támasztja.
Már nem választhatok.

Mielőtt a röptérre mentem
megnyírt. Hajcsomók hulltak
a padlóra hangtalanul.
Zenélt a rádió.

Szófiába repültem. Egész idő alatt
egy szürke bőrönd kísért,
rajta névcédula: Vladimír.

Én nem vagyok Vladimír.

Vendégek falatoznak. Gyümölcsöt, hideg sültet,
isszák a bort. Beszélnek.

Nézem: asztal, székek. Ázott
virág. Fehér térítők. S a rokonok, hiába már,
boldogtalanok, de bennem egyre nő
a harag.

Holnapig még mögöttünk marad
az őszi, kivilágított temető.
S a természet csak vár, vár, és nekiesik
a kőnek is.

Már nem választhatok.

A szófiai toronyszállóban
néhány órán át mezítláb tébláboltam
a vastag, nedves, részeg szőnyegen.
A repedt csővezetékből betört szobámba
a víz és a szenny.

S most itt állok vasárnapló ruhámban. Réges-rég nem viseltem.
Nézem az órám: mintha állna,
s mintha valami titkolt kapcsolata
volna a szem pillákkal.

Csupán a prágai
röptéren fogtam föl ésszel. A gépek
úgy dübörögtek, hogy csak valahol, tudatom mélyén
ütött meg az a csöndes, egyértelmű
igen.

Már nem választhatok.

Nem búcsúztam, csak elrohantam,
üres kézzel, valahonnan, ahova,
beletörődve.

Én nem vagyok Vladimír.

Magunk mögött hagytuk
a temető tartózkodó fényeit
s beláthatatlan lapályát
a nehéz vízzel.

A gyertyák ott alig-alig lobognak.
Márvány szikráztatja a lángot
és a virágot.

Hát álltam ott,
abban az esküvői ruhámban.
Megjöttek unokahúgaim.
Szeptember volt.

Ott találkoztam az asszonnyal,
és elváltunk újra.

Van valami érzéki a temetésben.
A halál pedig olyan, mint amikor bemocskolod magad
egy életre.

Kilépek a temető kapuján. A végén
senki, senki nem lép ki rajta.
De visszatérünk még, persze hogy eljövünk,
ha az időnkből futja.

Már nem választhatok.

Baleset. Ketten együtt
egyszerre pusztultak. Sok ez így.
Ketten, sok ez így.

Hát a gyermek, hol a gyermek?
Itt nincs, a gyermek egyedül van otthon,
senki a házban,
csak a gyermek.

S mert lakás maradt utánuk, az utcán
egy ismerős megállít, és szégyenkezve a menyének
kéri. Mint mondani szokás —
az élet legyőzhetetlen.

Megint itthon vagyok. Mennyi mindenféle
ruhadarab maradt — ugyan minek, kinek?!
Benyúlok az idegen zsebbe,
aprópénz csendül —
messze.