Tajovský, Jozef Gregor: Új élet (Nový život Magyar nyelven)
Nový život (Szlovák)6 – ANIČKA, MARTIN MARTIN (vstúpi, v špinavých šatách, zlostný, zlomený, biedny, iba tieň bývalého
mládenca; vo dverách zastane; dusí pohnutie a plač, len vše si utrie päsťou
slzu) – Pochválen Ježiš!
|
Új élet (Magyar)6. jelenet – Annuska, Márton. MÁRTON (Belép. Ruhája piszkos. Dühös, megtört, nyomorúságos külsejű, szinte csak árnyéka a hajdani ifjúnak; megáll az ajtóban, elfojtja meghatottságát és a feltörő sírást, csak öklével törli könnyeit) – Dicsértessék Jézus szent neve! ANNUSKA (Megijed) – Mindörö… (Nem fejezi be.) … Márton, hát… te vagy? MÁRTON (Kezet nyújt neki). ANNUSKA – Minek jöttél? Már férjnél vagyok. MÁRTON – Hallottam, látom, de nem nagyon válik a javadra. ANNUSKA – Márton, hiszen te is szörnyen nézel ki. Az Isten szerelmére, mi bajod? MÁRTON (Öklével homlokára ver) – Ó, még kérdezed? Fel tudod érni ésszel, mennyit szenvedtem? Igazán csodák csodája, hogy mindent kibírtam és nem pusztultam bele. ANNUSKA – Hogy… nem pusztultál el? MÁRTON – Igen, hogy nem temették el azt a szívet, amely annyit szenvedett, és – mindhiába! ANNUSKA – Azt hiszed, hogy csak a tiéd szenvedett? MÁRTON – A tiéd is. De, úgy látszik, mégis felejteni tudott, ha mégis férjhez mentél. ANNUSKA – Ne beszélj így, ne beszélj így! Hiszen kényszerítettek. MÁRTON. Tudom. Mégsem bizonyultál elég erősnek, te, aki kezemből kívántad a mérget. ANNUSKA (Rábólint) – Akkor kellett volna rendet csinálnod, akkor – ma békesség lenne. MÁRTON. Csak nem mérgezhettelek meg? ANNUSKA – Mégis meg van mérgezve az én egész életem. Szenvedsz, – de én is szenvedek. Te pedig… lassan majd elfelejtsz… MÁRTON (Szavába vád). Milyen könnyű ezt kimondani! ANNUSKA – Még… boldog leszel… MÁRTON (Elfojtja sírását) – Én, boldog? Igen, igen, csak nézz rám, nézzed, mily boldog vagyok halálom napjáig! Bárcsak itt lenne már! ANNUSKA – Miattam talán? Hát megérné neked, hogy tovább is gyötörd magadat miattam, egy férjes asszony miatt? Nem, nem, csak mentsd az életedet, csak menekülj, menekülj innen, mert ma itt szörnyű dolgok történnek. MÁRTON – Én fussak? Hová? Igaz, az anyámhoz elmehetek. Őt boldogan látom viszont, Egyedül ő tartotta bennem a lelket, amikor megtudtam, hogy már… a csendőr a férjed. Méghozzá… ANNUSKA – Épp azért mondom, légy tekintettel öreg édesanyádra. Menekülj tőlünk. Neked, neked van kiért élned! El se hinnéd, – hogy ma már elárvereznek bennünket, (a bútorra mutat) … ez is le van már foglalva. Apám pedig elment a községházára, hogy minden idegen pénzt visszaadjon. MÁRTON – Miféle idegen pénzt? ANNUSKA – Azt, amit csalárd úton szerzett… Állítólag neked is tartozik százhúsz arannyal. MÁRTON – Nekem? Nem tudok róla. ANNUSKA – De ő tud róla. Apai jussod még a földosztás idejéből. Majd megtudod, csak most már ne várj itt – ne várj! Jaj, ha itt talál! MÁRTON – Az én sorsom már amúgysem lehet rosszabb. Mit tehetne ellenem, ami még jobban tönkretenne, mint ahogy most vagyok? Nem félek tőle, de ő még tarthat tőlem. Azt mondod, szörnyű a külsőm, de még szörnyűbb leszek, ha majd ráijesztek. (Közelebb lép.) Csak te akarjad! Akarod? (Megfogja a kezét.) ANNUSKA – Nem, nem tehetem, Márton. Amire gondolsz, azt, ha nem is a szív, de a törvény meg az eskü ellenzi. MÁRTON – Ugyan, eredj már! Hiszen szíved szerint először is nekem esküdtél hűséget, azt a hamis esküt csak úgy kényszerítették ki belőled. ANNUSKA – Igaz. De mégis. Nézd, Márton, anyám már akkor meggyanúsított veled, amikor még itt sem voltál. Mi lenne később! És a világ előtt úgysem lehetnénk egymásé, hiszen ő maga talán nem is féltékenykedne, van neki még jó egynéhány babája! Hamarabb menne világgá, de mindenki azt mondhatná, hogy én üldöztem el. Menj, menj csak el, Márton és kérlek, sohase nézz vissza erre a házra, énrám se emlékezz soha vissza – keress más asszonyt magadnak! MÁRTON – Akkor a szívemet kellene megfojtanom. ANNUSKA – Fojtsd meg, ahogy nekem is meg kellett fojtanom az enyémet! Menj, távozz, ne önts olajat az égő lelkemre! Mindig, mindig a szerelmünkre fogok gondolni, meg arra, hogy mennyit szenvedtél miattam, hisz jól tudom, mennyit gyötrődtél. MÁRTON – Még most is vállalnám a szenvedést, csak azt ne kellett volna megérnem, hogy az ő felesége vagy. ANNUSKA – Nem szántak egymásnak bennünket! Emiatt kár sopánkodni. Az már úgysem segít. A bűn pedig undorító. A lelkiismeretünket úgysem tudnánk elhallgattatni, sem most, sem később. Ez… ez… nem sikerült édesapámnak sem. MÁRTON (Rábólint) Furcsa a sors! ANNUSKA – Ha kell, légy élő sírja szerelmünknek! Ígérd meg, hogy többé nem üldözöl… MÁRTON – Mit kívánsz tőlem? Mitől félsz? Mi veszítenivalód lehet még? ANNUSKA – A becsületemet, a tisztességemet – a világ és önmagam előtt… Kérlek!... MÁRTON – Hát… hát… ha ennyire kívánod… (Kezet nyújt és menni készül) Megyek… Nem tudom, hogy le tudom-e győzni magam, de mára… Isten veled! Csupáncsak azt engedd még meg, hogy körüljárhassam a házatokat. ANNUSKA – Tessék. Járd körül. De azt is áruld el, hogy hová mégy! MÁRTON – Ne is kérdezd. Mindössze – az volt a kívánságom, hogy hozzátok jöhessek. Azt hittem, itt megtalálom: vagy a mennyországomat, vagy a pusztulásomat, – de úgy látszik, már a halálnak sem kellek! Anyámhoz megyek. Azután pedig… Azután, – csak az Isten tudja, hová. (Gyorsan megfordul, távozik, legyint a kezével.) Vagy... itt maradok. ANNUSKA – Isten veled, Márton, és ha tudsz, felejts el. (Egyedül.) Milyen könnyű ezt kimondani. Vajon én el tudom-e majd felejteni? Jó lenne, ha nem is emlékeznék rá, hogy valaha szerettem, de a szív... Miért is nincs kő a szívem helyén? Az legalább nem fájna annyira és nem is vétkezne. Ég áldjon, Márton! Légy boldog, ha már én boldogtalan vagyok, és – majd csak elfelejtesz. Apám mellett talán én is könnyebben elviselem annak a komisz embernek a kínzását. (Sír. Elcsendesedik és letörli könnyeit.) 7. jelenet – Annuska, Máté. ANNUSKA (örömmel) – Itt van, apám? Hogy sikerült? Pista hol van? MÁTÉ (bejön a kamrán át) – Azoknak megmondtam, hogy adják el... Az pedig állítólag a jegyzővel iszik az alvégi kocsmában. ANNUSKA – Akkor hát még semmit sem tud? MÁTÉ – Nem tudom, anyád nem volt-e vele? Ami engem illet, röviden végeztem, – ott volt három polgár és a pénztáros, – átadtam a pénzt és megmondtam kié volt és kinek jár, kit illet, ezután visszajöttem. Az urak mindenáron marasztalni akartak, de én eljöttem. Azt hiszik, még mindig az az öreg ember vagyok, aki azelőtt voltam. – Pedig már új ember vagyok! Bizony, mintha csak újjászülettem volna! (A kép irányába kulcsolja a kezét.) Ó, Istenem, köszönöm, ezerszer köszönöm, hogy megengedted érnem ezt a pillanatot, és hogy a lelkem megtisztult! ANNUSKA – Ugye, apukám (megsimogatja az arcát), most az egészsége is helyreáll… fel fog gyógyulni! MÁTÉ (Fellélegzik) – Adná az Isten, hogy úgy legyen! Hej, ha én azokon a napokon meg tudtam volna mozdulni, vagy legalább kiabálhattam volna, meg nem történt volna, ami történt; de anyád úgy cselekedett, mintha már a világon se lettem volna. Egyszerűen: bezárt a kamrába. ANNUSKA – Édesapám, még el se mondtam… MÁTÉ – Mit? ANNUSKA – Márton már itthon van. Épp most ment el. MÁTÉ – Szegény! Kár, hogy nem tartóztattad, – azt a pénzt örömest átadtam volna neki. Milyen, mondd, milyen? Beszélj már! ANNUSKA – Alig lehet ráismerni! Össze van törve és olyan nyomorúságos a külseje. MÁTÉ – Kár azért az emberért! Sírhatnékom van, édes leányom, ha rágondolok; anyádnak nem volt elég, hogy végrehajtotta, amit akart, hanem még ellene is vallott; azt állította, megtiltottuk neki, hogy hozzánk járjon és úgy vallott, mintha ő kezdte volna a verekedést. Az Isten áldja meg és tegye neki jóvá mindazt, amit ártatlanul elviselt éretted. Oly örömest hozzáadtalak volna. Úgy talán helyrehozhattam volna a sérelmet. ANNUSKA – Azt már nem lehet jóvátenni. MÁTÉ – Úgy is van. Mégis, mégis, – jaj – az az elvakult anyád! No, fáradt vagyok nagyon, megyek és ledűlök. (Bemegy a kamrába.) ANNUSKA – Menjen, pihenje ki magát, édesapám. (Bezárja utána az ajtót.) – Már amennyire lehet ebben a lármában, méghozzá ha idejönnek ezt elárverezni…
|