Sentimentálne Vianoce (Szlovák)
To sú tie šťastné Vianoce.
Siroty mrznú po stovkách jak vrany,
kým na nás letia biele oceány,
korene slnka stále trápi smäd.
Sivé a ťažké hviezdy z olova
lejeme spolu do priezračnej vody,
okolo domu vlčia svorka chodí
a ty si moja láska staniolová,
budem jesť s tebou tmavý, horský med.
Obchádzam ťa v kruhu,
prezerám si ťa žltým pohľadom.
Bláznivé husle, vlčie zavýjanie,
na zadné zrazu postavil sa dom.
Pre teba, láska, mimózu a hrom!
Miluj ma!
Buď vlhká ako noc,
buď ako studňa hlboká.
Ja práve ako slnko
horľavý
a smútný som.
Vody sa zdvihli, zapráskal bič potoka,
usmiali sa utopenci pod ľadom.
A mne už skoro spadne na stôl hlava,
zdĺhavý Mesiac ma v okne podrezáva,
blesk krvi,
šabľa,
horí sad.
Počujem v peci veselého diabla
oheň rozbíjať.
A to sú tie šťastné Vianoce,
tá hudba zvonov,
tá tichá noc,
ten domov.
Ryšavé blchy z ohňa na zem skáču,
svrbí ma ruka na ten nežný krk.
A izba modravie jak pri zváraní kovov.
Náramky,
škrtiči jej úbeľových rúk.
Ale nie.
Ani nie.
Jej útle ruky váhavo zvoniace,
dve krotké ovečky,
schádzajú z môjho tela.
Obloha zhasla,
Zem mi uletela.
Aleluja,
aleluja,
už som spasený.
Zvon! Zvon!
Celé mesto medené jak zvon.
Ach, tá mladosť boľavá,
karmínový svet!
Plakala a volala.
Zvon, zvon, zvon!
Bol to neuveriteľný beh.
Na jazyku ešte sladla mi jak perník.
Boli biele Vianoce,
padal čierny
sneh.
|
Érzéki karácsony (Magyar)
Ezek azok a karácsonyok. Varjúként százával fagynak az árvák, míg egünk fehér óceánok járják, szomj gyötri Napnak gyökerét. Súlyos szürke csillag hullik mint a hó, ólmukat továbböntjük áttetsző vizekbe, farkasfalka járkál házunknál lihegve s te vagy az én szerelmem csillogó, veled kóstolom sötét hegyi méznek ízét.
Kerülgetlek körbe-körbe, szemlélgetlek sárgán és irigyen. Bolondos hegedű, farkasvonyítás, sarkára billent a ház hirtelen.
Neked, kedves, mimózát és hullócsillagot!
Szeress! Légy nyirkos mint az éj, mély akár a kút. Mint a Nap most éppen gyúlékony és szomorú vagyok.
Megemelkedtek a vizek, elcsattant a patak ostora, jég alatt elmosolyodtak a vízbe fúltak. Lassan az asztalra hullik kobakom, vontatott Hold ablakomban, kése torkomon, felcsillanó vér, égő kert, pallos. Hallom, ahogy a kemencében egy vidám démon lángnyelveket vagdos.
Ezek azok az örömteli karácsonyok, harangok dallama, csendes éj, haza.
Vörös bolhák szökellnek tűzből a talajra, ujjaim a gyengéd nyak után szűkölnek. Fémhegesztés kékjében sziporkázó szoba. Karperecek, hattyúfehér kezének fojtogatói.
De nem. Már nem. Vézna keze bizonytalanul csilingel, két jámbor bárányka, testemről elfelé menetel. Az ég fénye kimerült, Föld előlem elrepült.
Halleluja, halleluja, üdvösséget nyertem.
Harang! Harang! Az egész város rézbe bújt mint egy harang.
Ó, az a fájdalmas ifjúság, rúzsvörös világ! Kérlelt és sírdogált.
Harang! Harang! Harang!
Hihetetlen rohanás volt, ragyogó. Mézeskalácsként édelgett még íze nyelvemen. Karácsony volt, hullott a fekete hó.
|