Šolaja, Zoran: Anastasija Romanov

bila je dete,
malo dete u najvećoj carevini,
još nije stasala za princezine haljine,
zvonki glasić i smeh odjekivao je u hladnim
moskovskim noćima, kao da je znala da
će iz Moskve otići preko Sibira u tajanstvenu
legendu, i tražili je al je nisu našli,
pesmom je dozivali, slike pokazivali, starice pregledali,
ali ona je ostala kao putokaz,
jednom naglo prekinutom detinjstvu,
gde ne znaš da je tata car,
već samo tata. Nekada ako se
noć primiri a ruska zima pokaže
svu svoju moć, negde iznad Moskve,
čućete mali dečiji smeh, Anastasijin
iz večnosti.

gyermek volt,
kisgyermek, a legnagyobb birodalomban,
a hercegnői ruha még váratott magára,
csengő hangja, nevetése visszhangzott a hideg
moszkvai éjszakában, mintha tudta volna,
Moszkvából Szibérián át egy titokzatos
legendába érkezik, keresték, de meg nem találták,
énekelve hívták, képeket mutogatták, öregasszonyok vizsgálták,
példaképe lett
egy hirtelen véget ért gyermekkornak,
amikor még nem tudta, a tata cár,
ő a tata. Néha, amikor az éj
elcsendesül, az orosz tél megmutatja
rendíthetetlen hatalmát, valahol Moszkva felett
gyermekkacaj hallatszik, Anasztázia
az örökkévalóságból jelentkezik