Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Andrić, Ivo: Híd a Zepán (Most na Žepi Magyar nyelven)

Andrić, Ivo portréja

Most na Žepi (Szerb)

Četvrte godine svoga vezirovanja posrnu veliki vezir Jusuf i kao žrtva jedne opasne intrige pade iznenada u nemilost. Borba je trajala celu zimu i proleće. (Bilo je neko zlo i hladno proleće, koje nije nikako dalo letu da grane.) A sa mesecom majem iziđe Jusuf iz zatočenja kao pobednik. I život se nastavi, sjajan, miran, jednoličan. Ali od onih zimskih meseci, kad između života i smrti i između slave i propasti nije bilo razmaka ni koliko je oštrica noža, ostade u pobedniku veziru nešto stišano i zamišljeno. Ono neizrecivo, što iskusni i napaćeni ljudi čuvaju u sebi kao skrovito dobro, i što im se, samo pokatkad, nesvesno odražava u pogledu, kretnji i reči.
Živeći zatočen, u osami i nemilosti, vezir se setio življe svoga porekla i svoje zemlje. Jer, razočaranje i bol odvode misli u prošlost. Setio se oca i majke. (Umrli su oboje još dok je on bio skroman pomoćnik nadzornika carskih štala, i on je dao da im se opervaze grobovi kamenom i podignu beli nadgrobni nišani.) Setio se Bosne i sela Žepe, iz kog su ga odveli kad mu je bilo devet godina.
Bilo je prijatno, tako u nesreći, misliti na daleku zemlju i raštrkano selo Žepu, gde u svakoj kući ima priča o njegovoj slavi i uspehu u Carigradu, a gde niko ne poznaje i ne sluti naličje slave ni cenu po koju se uspeh stiče.
Još toga istog leta on je imao prilike da govori s ljudima koji su dolazili iz Bosne. Raspitivao se, i kazivali su mu. Posle buna i ratova bejahu naišli nered, oskuda, glad i svakojake bolesti. On odredi znatnu pomoć svima svojima, koliko god ih još ima u Žepi, i u isto vreme naredi da se vidi šta im je najpotrebnije od građevina. Javiše mu da ima još četiri kuće Šetkića, da su ponajimućniji u selu, ali da je i selo i sav taj kraj osiromašio, da im je džamija oronula i ogorela, česma presahla; a najgore im je što nemaju mosta na Žepi. Selo je na bregu kraj samog utoka Žepe u Drinu, a jedini put za Višegrad ide preko Žepe, pedesetak koraka poviše ušća. Kakav god most načine od brvana, voda ga odnese. Jer, ili nabuja Žepa, naglo i iznenada kao i svi gorski potoci, pa podrije i otplavi grede; ili nadođe Drina, pa zajazi i zaustavi Žepu kod ušća, i ona naraste i digne most kao da ga nije ni bilo. A zimi se opet uhvati poledica po brvnima, pa da se polome i stoka i ljudi. Ko bi im tu most podigao, učinio bi im najveće dobro.
Vezir dade šest ćilima za džamiju, i novca koliko treba da se pred džamijom podigne česma sa tri lule. I u isto vreme odluči da im podigne most.
U Carigradu je tada živeo jedan Italijan, neimar, koji je gradio nekoliko mostova u okolini Carigarda i po njima se pročuo. Njega najmi vezirov haznadar i posla sa dvojicom dvorskih ljudi u Bosnu.
Stigli su još za snega u Višegrad. Nekoliko dana uzastopce su gledali začuđeni Višegrađani neimara kako, pognut i sed, a rumen i mladolik u licu, obilazi veliki kameniti most, tucka, među prstima mrvi i na jeziku kuša malter iz sastavaka, i kako premerava koracima okna. Zatim je nekoliko dana odlazio u Banju, gde je bio majdan sedre iz koga je vađen kamen za višegradski most. Izveo je argate i otkopao majdan, koji je bio posve zasut zemljom i obrastao šipragom i borićima. Kopali su dok nisu našli široku i duboku žilu kamena, koji je bio jedriji i belji od onog kojim je zidan višegradski most. Odatle se spustio niz Drinu, sve do Žepe, i odredio mesto gde će biti skela za prevoz kamena. Tada se jedan od one dvojice vezirovih ljudi vrati u Carigrad s računom i planovima.
Neimar ostade da čeka, ali nije hteo da stanuje ni u Višegradu ni u kojoj  od hrišćanskih kuća ponad Žepe. Na uzvisini, u onom uglu što ga čine Drina i Žepa, sagradi brvnaru – onaj vezirov čovek i jedan višegradski kjatib su mu bili tumači – i u njoj je stanovao. Sam je sebi kuvao. Kupovao je od seljaka jaja, kajmak, luk i suvo voće. A mesa, kažu, nije nikad kupovao. Povazdan je nešto tesao, crtao, ispitivao vrste sedre ili osmatrao tok i pravac Žepe.
Uto se iz Carigrada vrati i onaj činovnik sa vezirovim odobrenjem i prvom trećinom potrebnog novca.
Otpoče rad. Svet nije mogao da se načudi neobičnom poslu. Nije ni naličilo na most ono što se radilo. Najpre pobiše ukoso preko Žepe teške borove grede, pa između njih dva reda kolja, prepletoše prućem i nabiše ilovačom, kao šanac. Tako svratiše reku i jedna polovina korita ostade suva.
Upravo kad su dovršili taj rad, prolomi se jednog dana, negde u planini, oblak, i začas se zamuti i nabuja Žepa. Tu istu noć provali već gotov nasip po sredini. A kad sutra osvanu dan, voda je bila već splasla, ali je pleter bio isprovaljivan, kolje počupano, grede iskrivljene. Među radnicima i u narodu pođe šapat da Žepa ne da mosta na se. Ali već treći dan naredi neimar da se pobija novo kolje, još dublje, i da se isprave i poravnaju preostale grede. I opet je iz dubine odjekivalo kamenito rečno korito od maljeva i radničke vike i udaraca u ritmu.
Tek kad sve bi spremljeno i gotovo, i dovučen kamen iz Banje, stigoše klesari i zidari, Hercegovci i Dalmatinci. Podigoše im drvenjare, pred kojima su klesali kamen, beli od kamene prašine kao vodeničari. A neimar je obilazio oko njih, saginjao se nad njima i merio im svaki čas rad žutim limenim trougaonikom i olovnim viskom na zelenom koncu. Već su bili s jedne i druge strane prosekli kamenitu i strmu obalu, kad ponestade novca. Nasta zlovolja među radnicima i u narodu mrmljanje da od mosta neće biti ništa. Neki koji su dolazili iz Carigrada pričali su kako se govori da se vezir promenio. Niko ne zna šta mu je, da li je bolest ili su neke brige, tek on biva sve nepristupačniji i zaboravlja i napušta već otpočele radove i u samom Carigradu. Ali posle nekoliko dana stiže vezirov čovek sa zaostalim delom novca, i gradnja se nastavi.
Na petnaest dana pred Mitrovdan, svet koji je prelazio Žepu preko brvna, malo poviše gradnje, primeti prvi put kako se s obe strane reke, iz tamnosiva kamena škriljavca, pomalja beo, gladak zid od tesana kamena, opleten sa svih strana skelama kao paučinom. Od tada je rastao svakog dana. Ali uto padoše prvi mrazevi i rad se obustavi. Zidari odoše kućama, na zimovanje, a neimar je zimovao u svojoj brvnari, iz koje nije gotovo nikud
izlazio, povazdan pognut nad svojim planovima i računima. Samo je radnju prigledao često. Kad, pred proleće, stade led pucati, on je svaki čas, zabrinut, obilazio skele i nasipe. Pokatkad i noću, sa lučem u ruci.
Još pre Đurđevdana vratiše se zidari i rad otpoče ponovo. A tačno u po leta bi posao dovršen. Veselo oboriše radnici skele, i iz toga spleta od greda i dasaka pojavi se most, vitak i beo, sveden na jedan luk od stene do stene.
Na svašta se moglo pomisliti pre negoli na tako čudesnu građevinu u rastrganu i pustu kraju. Izgledalo je kao da su obe obale izbacile jedna prema drugoj svaka po zapenjen mlaz vode, i ti se mlazevi sudarili, sastavili u luk i ostali tako za jedan trenutak, lebdeći nad ponorom. Ispod luka se videlo, u dnu vidika, parče modre Drine, a duboko pod njim je grgoljila zapenjena i ukroćena Žepa. Dugo nisu oči mogle da se priviknu na taj luk smišljenih i tankih linija, koji izgleda kao da je u letu samo zapeo za taj oštri mrki krš, pun kukrikovine i pavite, i da će prvom prilikom nastaviti let i iščeznuti.
Iz okolnih sela povrve svet da vidi most. Iz Višegrada i Rogatice su dolazili varošani i divili mu se, žaleći što je u toj vrleti i divljini a ne u njihovoj kasabi.
– Valja rodit vezira! – odgovarali su im Žepljani i udarali dlanom po kamenitoj ogradi, koja je bila prava i oštrih bridova kao da je od sira rezana a ne u kamen sečena.
Još dok su prvi putnici, zastajkujući od čuđenja, prelazili preko mosta, neimar je isplatio radnike, povezao i natovario svoje sanduke sa spravama i hartijama, i zajedno s onim vezirovim ljudima krenuo put Carigrada.
Tek tada pođe po varoši i po selima govor o njemu. Selim, Ciganin, koji mu je na svom konju dogonio stvari iz Višegrada i jedini zalazio u njegovu brvnaru, sedi po dućanima i priča, bogzna po koji put, sve što zna o strancu.
– Asli i nije on čovek k'o što su drugi ljudi. Ono zimus dok se nije radilo, pa mu ja ne otiđi po desetak-petn'est dana. A kad dođem, a ono sve neraspremljeno k'o što sam i ostavio. U studenoj brvnari on sjedi sa kapom od međedine na glavi, umotan do pod pazuha, samo mu ruke vire, pomodrile od studeni, a on jednako struže ono kamenje, pa piše nešto; pa struže, pa piše. Sve tako. Ja otovarim, a on gleda u mene onim zelenim očima, a obrve mu se nakostriješile, bi rek'o proždrijeće te. A nit govori nit romori. Ono nikad nisam vidio. I, ljudi moji, koliko se namuči, eto godinu i po, a kad bi gotov, pođu u Stambul i prevezosmo ga na skeli, odljuma na onom konju: ama da se jednom obazrije jal' na nas jal' na ćupriju! Jok.
A dućandžije ga sve više ispituju o neimaru i njegovom životu, i sve se čude i ne mogu da nazale što ga nisu bolje i pažljivije zagledali dok je još prolazio višegradskim sokacima.
A neimar je dotle putovao i, kad bi, dva konaka do Carigrada, razbole se od kuge. U groznici, jedva se držeći na konju, stiže u grad. Odmah svrati u bolnicu italijanskih franjevaca. A sutradan u isto doba izdahnu na rukama jednog fratra.
Već idućeg dan a, ujutro, izvestiše vezira o neimarovoj smrti i predadoše mu preostale račune i nacrte mosta. Neimar je bio primio samo četvrti deo svoje plate. Iza sebe nije ostavio ni duga ni gotovine, ni testamenta ni kakvih naslednika. Posle dužeg razmišljanja, odredi vezir da se od preostala tri dela jedan isplati bolnici, a druga dva daju u zadužbinu za sirotinjski hleb i čorbu.
Upravo kad je to naređivao – bilo je mirno jutro pod kraj leta – donesoše mu molbu jednog mladog a učenog carigradskog mualima, koji je bio iz Bosne rodom, pisao vrlo glatke stihove, i koga je vezir s vremena na vreme darivao i pomagao. Čuo je, kaže, za most koji je vezir podigao u Bosni, i nada se da će i na tu, kao svaku javnu građevinu, urezati natpis da se zna kad je zidana i ko je podiže. Kao uvek, on i sad nudi veziru svoje usluge i moli da ga udostoji da primi hronogram koji mu šalje i koji je s velikim trudom sastavio. Na priloženoj tvrđoj hartiji bio je fino ispisan hronogram sa crvenim i zlatnim inicijalom:
Kad Dobra Uprava i Plemenita
Veština Pružiše ruku jedna drugoj,
Nastade ovaj krasni most,
Radost podanika i dika Jusufova
Na oba sveta.
Ispod toga je bio vezirov pečat u ovalu, podeljen na dva nejednaka polja; na većem je pisalo: Jusuf Ibrahim, istinski rob božji, a na manjem vezirova deviza: U ćutanju je sigurnost.
Vezir je sedeo dugo nad tom molbom, raširenih ruku, pritiskujući jednim dlanom natpis u stihovima, a drugim neimarove račune i nacrt mosta. U poslednje vreme on je sve duže razmišljao nad molbama i spisima.
Prošle su, još letos, dve godine od njegova pada i zatočeništva. U prvo vreme, posle povratka na vlast, on nije primećivao kakve promene na sebi. Bio je u najlepšim godinama kad se zna i oseća puna vrednost života; pobedio je sve protivnike i bio moćniji nego ikad pre; dubinom skorašnjeg pada mogao je da meri visinu svoje moći. Ali što je više odmicalo vreme, njemu se – umesto da zaboravlja – u sećanju sve češće javljala pomisao na tamnicu. Ako je i uspevao ponekad da rastera misli, on nije imao moći da spreči snove. U snu poče da mu se javlja tamnica, a iz noćnih snova je, kao neodređen užas, prelazila u javu, i trovala mu dane.
Postade osetljiviji za stvari oko sebe. Vređali su ga izvesni predmeti koje pre nije ni primećivao. Naredio je da se digne sav somot iz palate i zameni svetlom čohom koja je glatka, meka i ne škripi pod rukom. Zamrznu sedef, jer ga je u mislima vezivao s nekom studenom pustoši i osamom. Od dodira sedefa i od samog pogleda na nj trnuli su mu zubi i prolazila jeza uz kožu. Sve pokućstvo i oružje u kom je bilo sedefa odstranjeno je iz njegovih soba.
Sve poče da prima sa prikrivenim ali dubokim nepoverenjem. Odnekud se ustali u njemu ova misao: svako ljudsko delo i svaka reč mogu da donesu zlo. I ta mogućnost poče da veje iz svake stvari koju čuje, vidi, rekne ili pomisli. Pobednik vezir oseti strah od života. Tako je i ne sluteći ulazio u ono stanje koje je prva faza umiranja, kad čovek počne da s više interesa posmatra senku koju stvari bacaju nego stvari same.
To je zlo rovalo i kidalo u njemu, a nije mogao ni pomisliti da ga kome ispovedi i poveri; pa i kad to zlo dovrši svoj rad i izbije na površinu, niko ga neće poznati; ljudi će kazati prosto: smrt. Jer, ljudi i ne slute koliko ima moćnih i velikih koji tako ćutke i nevidljivo, a brzo, umiru u sebi.
I ovoga jutra je vezir bio umoran i neispavan, ali miran i sabran; očni kapci su mu bili teški, a lice kao sleđeno u svežini jutra. Mislio je na stranca neimara koji je umro, i na sirotinju koja će jesti njegovu zaradu. Mislio je na daleku brdovitu i mračnu zemlju Bosnu (oduvek mu je u pomisli na Bosnu bilo nečeg mračnog!), koju ni sama svetlost islama nije mogla nego samo delimično da obasja, i u kojoj je život, bez ikakve više uljuđenosti i pitomosti, siromašan, štur, opor. I koliko takvih pokrajina ima na ovom božjem svetu? Koliko divljih reka bez mosta i gaza? Koliko mesta bez pitke vode i džamija bez ukrasa i lepote?
U mislima mu se otvarao svet, pun svakojakih potreba, nužde, i straha pod raznim oblicima.
Sunce je bleštalo po sitnoj zelenoj ćeramidi na kiosku u vrtu. Vezir obori pogled na mualimov natpis u stihovima, polako podiže ruku i precrta dvaput ceo natpis. Zastade samo malo, pa onda precrta i prvi deo pečata sa svojim imenom. Ostade samo deviza: U ćutanju je sigurnost. Stajao je neko vreme nad njom, a onda podiže ponovo ruku i jednim snažnim potezom izbrisa i nju.
Tako ostade most bez imena i znaka.
On je, tamo u Bosni, bleštao na suncu i sjao na mesečini, i prebacivao preko sebe ljude i stoku. Malo-pomalo iščeznu posve onaj krug razrovane zemlje i razbacanih predmeta koji okružuje svaku novu gradnju; svet raznese i voda otplavi polomljeno kolje i parčad skela i preostalu građu, a kiše sapraše tragove klesarskog rada. Ali predeo nije mogao da se priljubi uz most, ni most uz predeo. Gledan sa strane njegov beo i smelo izvijen luk je izgledao uvek izdvojen i sam, i iznenađivao putnika kao neobična misao, zalutala i uhvaćena u kršu i divljini.
Onaj koji ovo priča, prvi je koji je došao na misao da mu ispita i sazna postanak. To je bilo jednog večera kad se vraćao iz planine i, umoran, seo pored kamenite ograde na mostu. Bili su vreli letnji dani, ali prohladne noći. Kad se naslonio leđima na kamen, oseti da je još topal od dnevne žege. Čovek je bio znojan, a sa Drine je dolazio hladan vetar; prijatan i čudan je bio dodir toplog klesanog kamena. Odmah se sporazumeše. Tada je odlučio da mu napiše istoriju.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://narajan.blogspot.hu

Híd a Zepán (Magyar)

Vezírségének negyedik esztendejében Juszuf, a nagyvezír helyzete megrendült, s egy veszélyes cselszövés áldozataként váratlanul elvesztette a szultán kegyét. A küzdelem egész télen és tavasszal tartott. (Zordon és hideg tavasz járta, amely semmiképpen sem engedte a nyarat kibontakozni.) Május havában aztán Juszuf győztesként került ki a börtönből. S az élet folytatódott: fényesen, békésen, egyformán. Ezekből a téli hónapokból azonban, amikor élet és halál, dicsőség és pusztulás között hajszálnyi távolság sem volt, a diadalmas vezír lelkében valami töprengő nyomottság maradt vissza. Az a kibeszélhetetlen valami, amit a megpróbáltatásokon és szenvedéseken átment emberek rejtett kincsként őriznek magukban, s ami csak olykor-olykor, öntudatlanul tükröződik vissza a tekintetükből, mozdulatukból, szavukból.
Börtönének magányában kegyvesztettségben élve, a vezír emlékezetében élénkebben merült fel származása és hazája. Mert a csalódás és fájdalom a múltba tereli a gondolatokat. Eszébe jutott az apja és az anyja. (Mindketten még akkorjában haltak meg, amikor ő csak szerény felügyelő-helyettes volt a császári istállókban, s mindkettőjük sírját kőszegéllyel vétette körül, és fehér síremléket emeltetett neki.) Visszaemlékezett Boszniára és Zepa falvára, ahonnan kilencesztendős korában elvitték.
Balsorsában jólesett néki a távoli országra és a szétszórtan fekvő falura, Zepára gondolni, ahol minden házban az ő dicsőségéről és konstantinápolyi sikereiről mesélnek, s ahol senki sem ismeri s még csak nem is sejti a dicsőség fonákját, sem azt az árat, amit a sikerért fizetni kell.
Még ugyanazon a nyáron alkalma volt olyan emberekkel beszélni, akik Boszniából érkeztek. Kikérdezgette őket, azok meg meséltek neki. A lázadás és háborúk után zűrzavar, nélkülözés, éhezés és mindenféle betegség támadt. A vezír jelentékeny segítséget rendelt az övéinek, ahányan csak Zepában voltak, ugyanakkor pedig kiadta a parancsot: vizsgálják meg, milyen építőanyagokra van legsürgősebben szükségük. Jelentették neki, hogy a Setkiceknek még négy házuk van, s hogy ők a legmódosabb emberek a faluban, de azt is, hogy a falu és egész környéke teljesen elszegényedett, mecsetjük megrokkant és leégett, a csöveskút elapadt; a legnagyobb baj azonban, hogy a falunak nincs hídja a Zepa folyón. A falu a hegyen fekszik, mindjárt ott, ahol a Zepa a Drinába torkollik, s az egyedüli út Visegradra a Zepán keresztül halad, alig ötvenlépésnyire a torkolat fölött. Akármilyen gerendahidat is építenek, a víz elviszi. Mert vagy a Zepa árad meg hirtelen és váratlanul, mint valamennyi hegyi folyó, s ilyenkor alámossa és elragadja a gerendákat, vagy a Drina ragad meg, és ilyenkor megállítja és megduzzasztja a Zepát a torkolatánál, a megáradt víz pedig úgy fölemeli a hidat, mintha sose lett volna. Télen meg az ólmos eső úgy belepi a gerendákat, hogy ember is, állat is összetöri magát. Aki nekik itt hidat építene, a legnagyobb jótéteményt gyakorolná.
A vezír hat kilimet ajándékozott a mecsetnek s annyi pénzt, amennyiből a mecset előtt három csöveskutat építhetnek. Ugyanakkor azt is elhatározta, hogy hidat építtet neki.
Élt abban az időben Konstantinápolyban egy olasz építőmester, aki jó néhány hidat épített a főváros környékén, és messze földön híre terjedt. A vezír kincstárnoka ezt az embert felfogadta, s két udvari férfiú kíséretében Boszniába küldte.
Még a havazás beállta előtt Visegradra érkeztek. Az álmélkodó visegradiak néhány napon át nézegették az építőmestert, amint görnyedten és ősz hajjal, de pirospozsgás és fiatalos arccal körüljárogatja a visegradi nagy hidat, letördeli a maltert, majd az ujjai között szétmorzsolja és a nyelvével kóstolgatja összetételét, s lépéseivel méregeti a hídnyílások hosszát. Aztán néhány napra Banja községbe ment, ahol hajdan mészkőbánya volt, s onnan bányászták ki a követ a visegradi híd részére. Napszámosokat vitt magával, és kiásatta a bányát, amelyet már teljesen betakart a föld s benőtt a cserje meg a törpefenyő. Mindaddig ástak, amíg meg nem találták a széles és mély kőréteget. Ez a kő tömörebb és fehérebb volt annál, amelyből a visegradi hidat építették. Az építőmester innen leereszkedett a Drinához, egészen a Zepa folyóig, s itt kijelölte a komp helyét: ezen a kompon kellett a követ a túlsó partra szállítani. A vezír emberei közül akkor az egyik a tervekkel és számításokkal együtt visszatért Konstantinápolyba.
Az építőmester ott maradt, hogy várakozzék, de nem akart sem Visegradon lakni, sem pedig a Zepa fölött valamelyik keresztény házban. A Drina és a Zepa szögletében egy fennsíkon faházat építtetett magának - a vezír embere és egy visegradi írnok voltak a tolmácsai -, és abban lakott. Saját maga főzött. A parasztoktól tojást, tejfölt, hagymát és aszalt gyümölcsöt vásárolt. Húst azonban, azt mondják, sohasem vett. Örökösen fúrt-faragott, rajzolgatott, a különböző mészköveket vizsgálgatta, vagy a Zepa medrét és irányát nézegette.
Ezalatt Konstantinápolyból megérkezett a tisztviselő a vezír jóváhagyásával és az építkezéshez szükséges összeg egyharmadával.
Megkezdődött a munka. Az emberek nem győztek csodálkozni a különös munkán. Az, amit építettek, távolról sem hasonlított hídra. Először is ferdén a Zepán át súlyos fenyőgerendákat döngöltek a vízbe, aztán két sor karót vertek közéjük, azokat vesszőkkel fonták össze, s agyaggal töltötték fel őket, mint a sáncot szokás. Így eltérítették a folyót irányából, s a meder egyik fele szárazon maradt. Épp akkor, amikor ezt a munkát befejezték, egy napon fenn a hegyekben felhőszakadás tört ki, és a Zepa pillanatok alatt felkavarodott és megdagadt. Ugyanazon az éjszakán a megáradt Zepa derékon kettészakította a már megépített gátat. Másnap a víz már leapadt, a sövénykerítés azonban ledőlt, a karókat a víz kitépte, a cölöpöket elferdítette. A munkások és a nép körében suttogni kezdtek, hogy a Zepa nem vesz magára hidat. Az építőmester azonban már a harmadik napon kiadta a parancsot, hogy új karókat verjenek le, még mélyebbre, mint eddig, s hogy a megmaradt gerendákat javítsák és egyengessék ki. S a sziklás folyómeder mélyéből megint felhangzott a sulykok csapása és a munkások ütemes kiáltozása.
Csak akkor, amidőn már mindent előkészítettek, s minden munkára készen állt, amikor már a köveket is odafuvarozták Banjából, csak akkor érkeztek meg a hercegovinai és dalmáciai kőfaragók és kőművesek. Fészereket emeltek, melyek előtt a kőportól fehéren, akárha vízimolnárok lettek volna, faragták a köveket. Az építőmester meg körüljárta őket, föléjük hajolt, és egy sárga bádog háromszöggel és zöld zsinóron függő ólomnehezékkel minduntalan méregette a munkájukat. Már mindkét oldalon levágták a sziklás és meredek partot, amikor a pénz elfogyott. A munkások elkedvetlenedtek, s a nép körében azt morogták, hogy a hídból semmi sem lesz. Egyesek, akik Konstantinápolyból jöttek, azt rebesgették, hogy a vezír a szóbeszéd szerint megváltozott. Senki sem tudja, mi baja, betegség gyötri, vagy valami gondja van, elég az hozzá, hogy egyre hozzáférhetetlenebb, már konstantinápolyi megkezdett munkáit is abbahagyja, s elfeledkezik róluk. Néhány nap múlva azonban megérkezett a vezír embere az elmaradt pénzzel, s az építkezést folytatták.
Demeter-nap előtt tizenöt nappal az emberek, akik az építkezéstől kissé följebb a gerendahídon átkeltek a Zepán, először vették észre, hogy a folyó mindkét partján, a sötét palakőből faragott kövek fehér, sima fala mered elő, s a fehér kőfalat, akár a pókháló, állványok veszik körül. Attól kezdve a kőfal napról napra növekedett. Időközben azonban beállt az első fagy, s a munka megszűnt. A kőművesek télre hazamentek, az építőmester azonban ott telelt faházában; szinte sehová sem járt, egész idejét ott töltötte, szüntelenül tervei és számításai fölé görnyedve. Csak a munkahelyre járt ki gyakran, hogy ellenőrizze. Tavasszal, mikor a jég repedezni kezdett, gondokba merülten minduntalan körüljárta az állványokat és a töltéseket. Néha még éjszaka is, fáklyával a kezében.
A kőművesek már György-nap előtt visszatértek, s a munka újra megkezdődött. S pontosan nyár derekán be is fejeződött. A munkások jókedvűen bontották le az állványokat, s a gerendák és deszkák szövevényeiből fehéren és karcsún kibontakozott a híd, amelynek mindössze egyetlen, egyik parttól a másikig terjedő íve volt.
Minden másra hamarabb lehetett volna gondolni ezen a szétszakadozott és elhagyott vidéken, mint egy ilyen csodálatos építményre. Olybá tűnt fel, mintha mindkét part egy-egy habzó vízsugarat lövellt volna ki egymás felé magából, s ezek a sugarak összecsaptak, egyetlen ívben egyesültek, s így maradtak egy pillanatra, az örvénylő mélység fölött lebegve. A boltív alatt, a látóhatár mélyén a Drina egy sötétkék darabkája látszott, lenn a mélyben pedig a habzó és megfékezett Zepa gurgulázott. A szem sokáig nem tudott hozzászokni a mesebeli költött és finom vonalaknak ehhez az íveléséhez, amely olyan, mintha röptében csak fennakadt volna az iszalaggal és cserjével teli, éles, sötét szirteken, s az első kedvező alkalommal folytatja szárnyalását, és eltűnik szem elől.
A környező falvakból odatódultak az emberek, hogy láthassák a hidat. Visegradról és Rogaticáról is eljöttek a városiak, s megcsodálták a hidat, miközben sajnálkoztak, hogy ilyen szirtes és vad helyre építették, nem pedig az ő városuk mellé.
- Vezírt kell a világra hozni! - feleltek ilyenkor nekik a žepai emberek, s tenyerükkel megveregették a kőkorlátot, amelynek olyan egyenes és éles pereme volt, mintha sajtból vágták, nem kőbe faragták volna.
S mialatt még az első utasok ámulatukban meg-megállva áthaladtak a hídon, az építőmester kifizette a munkásokat, szerszámaival és papirosaival teli ládáit összekötözte, lóra rakta, s a vezír embereivel együtt elindult a Konstantinápoly felé vezető úton.
Csak ekkor indult meg róla városokban és falvakban a mendemonda. Szelim, a cigány, aki a lován fuvarozta el az építőmester holmiját Visegradról, ott ül a boltokban, és isten tudja, hányadszor, újra elmeséli mindazt, amit erről az idegenről tud.
- Igazat szólva, nem is olyan ez az építőmester, mint a többi ember. Még a télen, mikor állt a munka, tíz-tizenöt napig sem mentem feléje. Mikor aztán megérkeztem, hát látom, hogy minden ugyanolyan rendetlenségben van, mint amikor elhagytam. Ott ült a jéghideg faházban, medvebőr sipkával a fején, a hónaljáig bebugyolálva, csak a karjai kandikáltak elő kéken a hidegtől, ő pedig egyre csak reszelgette a követ, aztán írt valamit, aztán megint a követ reszelte, s megint írt. S ez egyre így ment. Én leraktam, amit hoztam, ő meg csak nézett rám a zöld szemével, a szemöldöke meg úgy fölborzolódott, mintha föl akarna falni. S meg se mukkant, nem szólt egy árva szót sem. Sose hallottam szólni. S mennyit kínlódott, emberek, teljes másfél esztendeig, s mikor aztán elkészült, elindult Sztambulba; átvittük a kompon, s elballagott azon a lovon; de hogy egyszer is visszafordult volna, hogy egy pillantást vessen akár ránk, akár a hídra! Azt már nem!
A boltosok meg egyre többet kérdezgetik az építőmesterről és az életéről, s mind jobban álmélkodnak, s nem győzik sajnálni, hogy amíg a visegradi utcákon járkált, nem nézték meg jobban és figyelmesebben.
Az építőmester pedig ezalatt úton volt, s mikor kétnapi járásra megközelítette Konstantinápolyt, pestisben megbetegedett. Lázban égett, s alig tartotta magát a lován, mikor a városba ért. Nyomban betért az olasz ferences barátok kórházába. Másnap pedig ugyanebben az időben egy ferences fráter karjaiban kilehelte lelkét.
A vezírt már másnap reggel értesítették az építőmester haláláról, s átadták neki a visszamaradt számlákat és a híd tervrajzait. Az építőmester a fizetésének csupán a negyedrészét vette föl. Sem adósságot, sem készpénzt, sem végrendeletet, sem pedig örököst nem hagyott hátra. Hosszas gondolkodás után a vezír megparancsolta, hogy a fennmaradt háromnegyed részből egy részt a kórháznak fizessenek ki, a másik két részből pedig kegyes alapítványt létesítsenek, amelyből a szegényeknek kenyeret és levest adjanak.
Éppen akkor, amikor ezt elrendelte - nyár végi csendes reggel volt -, egy fiatal, de tanult konstantinápolyi mualim, azaz tanító kérvényét nyújtották át neki. A mualim Boszniában született, könnyedén gördülő verseket írt, s a vezír időről időre megajándékozta és támogatta. Amint mondotta, fülébe jutott, hogy a vezír hidat építtetett Boszniában, és ő abban reménykedik, hogy mint minden középítményre, a hídra is feliratot vésnek, hadd tudja a világ, mikor építették a hidat, és ki építtette. Mint mindig, most is felajánlotta a vezírnek szolgálatait, s kérte, érdemesítse arra, hogy fogadja el kronogrammáját, melyet megküld, s melyet nagy fáradsággal megszerkesztett. A csatolt kemény papiroson piros és arany kezdőbetűkkel ez a kronogramma volt igen gondosan kirajzolva:
Mikor a Jóságos Igazgatás és a Nemes mesterség
Kezet nyújtának egymásnak,
Keletkezett ez a pompás híd,
Az alattvalók öröme és Juszuf büszkesége
Mindkét világon.
Ez alatt a vezír tojásdad alakú pecsétje volt látható, két egyenlőtlen mezőre osztva; a nagyobb mezőben ez volt olvasható: Juszuf Ibrahim, Isten igaz rabja, a kisebb mezőben pedig a vezír jelszava: Hallgatásban a biztonság.
A vezír sokáig ült a kérvény előtt, széttárt karokkal, egyik tenyerét a verses feliratra, a másikat pedig az építőmester számadásaira és a híd tervrajzaira szorítva. Az utóbbi időben egyre hosszabb ideig töprengett a kérvények és iratok fölött.
Már a nyáron két esztendeje múlt bukásának és bebörtönöztetésének. A hatalomba való visszatérése után egy ideig semmiféle változást sem vett észre magán. Legszebb éveiben járt, amikor az ember ismeri és érzi az élet értékét; valamennyi ellenfelét legyőzte, s hatalmasabb volt, mint valaha; a közelmúlt bukásának mélyével fel tudta mérni hatalma magasságát. De minél jobban telt az idő, a vezír emlékezetében - ahelyett hogy felejtett volna - mind gyakrabban bukkant fel a börtön gondolata. Ha olykor-olykor sikerült is elhessegetnie ezt a gondolatot, arra nem volt ereje, hogy távol tartsa az álmot. Lassanként álmában bukkant elébe a börtön, s az éjszaka álmaiból, mint bizonytalan rémület, az ébrenlétbe is átsiklott, és megmérgezte napjait.
Érzékenyebbé vált a körülötte levő dolgok iránt. Sértették egyes tárgyak, amelyeket azelőtt észre sem vett. Megparancsolta, hogy a palotában szedjenek föl minden bársonyt, és világos színű posztóval helyettesítsék, amely sima, lágy és nem suhog az ember keze alatt. Meggyűlölte a gyöngykagylót, mert gondolatban valami hideg pusztasághoz és magányossághoz fűzte. Ha a gyöngykagylót megérintette vagy csupán megpillantotta, fogai elvástak, és hideg borzongás futott végig a bőrén. Minden olyan bútort vagy fegyvert, amelyen gyöngydísz volt, eltávolított a szobából.
Lassanként mindent burkolt vagy mély bizalmatlansággal fogadott. Valahonnan az a gondolata támadt: minden emberi cselekvés és minden szó rosszat idézhet az emberre. S ez a lehetőség kezdett áradni minden tárgyból, mindenből, amit hallott, látott, mondott vagy gondolt. A diadalmas vezír félni kezdett az élettől. S így, anélkül hogy sejtette volna, abba az állapotba jutott, amely a haldoklás első fázisa, mikor az ember lassanként több érdeklődéssel nézi az árnyékot, amelyet a tárgyak vetnek, semmint magukat a tárgyakat.
Ez a baj furdalta és szaggatta a belsejét, s a vezír még csak nem is gondolt arra, hogy bárkinek is megvallja s bárkire is rábízza; s ha ez a gonosz nyavalya be is végzi munkáját és a felszínre tör, senki sem ismer majd rá, az emberek egész egyszerűen azt mondják: halál. Mert az emberek nem is sejtik, hányan vannak a nagyok és hatalmasok, akik így, hallgatagon és láthatatlanul, de gyorsan meghalnak magukban.
A vezír ezen a reggelen is fáradt volt, mint akit elkerült az álom, de higgadt és nyugodt; szempillája nehéz volt, arca pedig fagyos a reggeli hűvösségben. A külföldi építőmesterre gondolt, aki meghalt és a szegényekre, akik majd megeszik a keresetét. A távoli, hegyes-völgyes és sötét országra, Boszniára (ha Boszniára gondolt, kezdettől fogva volt valami sötét a gondolataiban!), amelyet még az iszlám világossága sem tudott, csak részben beragyogni, ahol az élet, minden magasabb rendű emberségesség és szelídség nélkül, szegény, csenevész és fanyar, s hány ilyen tartomány van ezen az istenáldotta nagy világon? Hány vad folyó hidak és gázlók nélkül? Mennyi vidék van ivóvíz nélkül, és mennyi dísztelen és szépség nélküli mecset?
Gondolatban kitárult előtte a világ, telis-tele mindenféle bajjal, ínséggel, szükséggel s a legkülönbözőbb formájú félelemmel.
A napfény a kerti kioszk apró, zöld tetőcserepein villogott. A vezír lesütött tekintete a mualim verses feliratára esett, lassan fölemelte kezét, és kétszer áthúzta a pecsét első részét, melyen a neve állott. Csak a jelszó maradt: Hallgatásban a biztonság. Egy ideig csak állt a jelszó fölött, aztán újra fölemelte a kezét, s egy erőteljes mozdulattal ezt is áthúzta.
Így maradt a híd névtelen és jeltelen.
Ott villogott Boszniában a napon, és ott ragyogott a holdfényben, s emberek és állatok haladtak át rajta egyik partról a másikra. Lassan-lassan egészen eltűnt köréből a feltúrt föld, eltűntek a széjjelhányt holmik, amelyek minden új építményt körülvesznek; az emberek széjjelhordták, s a víz elsodorta a törött karókat, az állványdarabokat s a visszamaradt építkezési anyagot, az esők pedig elmosták a kőfaragómunkák nyomait. A táj azonban nem tudott hozzásimulni a hídhoz, sem pedig a híd a tájhoz. Oldalról nézve fehér és merész hajlású íve magányosnak és elkülönültnek látszott, s a vándor utast úgy meglepte, mint valami különös, a sziklák vadonába tévedt és elkapott gondolat.
Az, aki mindezt elmeséli, először jutott arra a gondolatra, hogy kivizsgálja és megismerje a híd eredetét. Ez egy este történt, mikor a hegyekből visszatérőben s fáradtan leült a kőpárkányzat mellett a hídon. Forró nyári napok voltak, de hűvös éjszakák. Mikor hátát a kőnek támasztotta, érezte, hogy az még meleg a nappali hőségtől. Az ember izzadt volt, és a Drináról hűvös szél fújt; kellemes, különös volt a meleg, faragott kő érintése. Mindjárt megértették egymást. Az ember akkor elhatározta, hogy megírja a híd történetét.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://rawenheart.freeblog.hu

minimap