Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Bajić, Slobodan Boco: Park

Bajić, Slobodan Boco portréja

Park (Szerb)

Krivudavom, stazom, što su je  kroz  novonapadali, rahli snijeg prokrčile noge ranoranilaca, prolazim još usnulim parkom.
Ne žurim, ali mi snijeg, što “bježi” ispod cipela, usporava hod.
Sunce se u tom času odlijepilo od horizonta i bjelinu parka ukrasilo nebrojanim iskrama.
Začuh udare krila, a odmah potom velika zavjesa snijega zasu stazu i mene.
Nesvjesno napravih dva koraka u stranu i kao u kakvoj bajci, nađoh se u drugom svijetu.
Grane starog bora i kafeno-žuti sag borovih iglica pod nogama, u trenu mi se učiniše da sam promijenio mjesto. Teleportiran u drugi svijet, pomislih, a usne mi se razvukoše u osmijeh zadovoljstva, što zbog spoznaje da sam našao zaklon od snježne zavjese, što zbog iglica koje me na tren podsjetiše na proljeće.
Jedan kratak lavež  me prenu.Podigoh pogled i vidjeh psa lutalicu. Ispod jelke, preko puta, na okruglom tepihu sličnom mome, drhtajima tijela otresao je snijeg  koji je, čini se, kao i ja izbjegao u zadnji čas. Pogledi nam se sretoše.
Pas još jednom zalaja, sjede uspravljene glave i prednjih šapa i zagleda se u mene. Predivna scena. Pas i ja. Kao jedini stanovnici na dvije planete u beskrajnom bjelilu snježnog svemira i tišini parka gledamo jedan drugoga.
Ponovni ritmični udari krila, natjeraše me da podignem pogled. Siva ptica nastavljala je, na kratko prekinuti let, a za njom ostade,njišući se, zelena grana jelke.
Jedina , bjelinom neokićena grana, kao ruka što maše u pozdrav odlazećem gostu.
Balerina, pomislim i zagledam se.
Na prstima stoji , u bijeloj krinolini, što je pružila zaklon mom slučajnom prijatelju i maše.
Maše ptici, razgolićenom rukom.
Stajao bih tako još, da pas prvi ne krenu.
Podiže se na sve četiri noge i pođe. Tromi pokreti i velike uši, što su dosezale gotovo do tla.
Prepoznao sam ga. Izdužena glava, usko čelo i kose oči.
-Američki baset- prošaptah ne vjerujuću.
Takvih pasa nema mnogo u gradu. Nekima je ružan, a meni predivan.
Pa, pomalo i liči na mene. Zdepast, kratkih iks nogu i velikih ušiju.
Ne znam da li mi se oteo glasan smijeh, ali osmijeh sigurno.
Pas dođe do snježnog ruba, zastade i opet me pogleda. Kao da nešto htjede reći. Da je dubok  snijeg valjda ili nešto slično.
Tek, odluči se i krenu. Snijeg mu je dosezao do trbuha, a duge uši su ostavljale tanke tragove , poput tračnica.
Pratio sam pogledom njegov njišući rep dok nije zamakao.
Krenem i ja. 

Opet stanem.
Pogledah još jednom tepih od kafeno-žutih iglica, pa granu. Jedina zelena grana, bez snježnog nakita, sada je stajala mirna.
Nekoliko puta, začuđeno pogledam gore pa dole.
Kako ?
-Ljeti si zelena . Zimi zimzelena!
Otkud onda tolike kafeno-žute iglice.
-Kad se šminkaš? Kad se presvlačiš ljepotico moja?
Stalno izložena pogledima, neprestano na sceni, a opet besprijekorno dotjerana, stasita i gorda.
Raširim ruke u znak nevjerice i čuđenja, žurno se udaljavajući.
-Možda me onaj baset promatra negdje iz prikrajka,- pomislim i zanjišem stražnjicom, poput njegovog repa. Sada stvarno uz glasan smijeh.
Na kraju parka stadoh. Okrenem se.
Još jedna grana, nekog drugog stabla, njihala se spuštajući snježnu zavjesu na moju, tek doživjelu bajku.
Bajku prvog snijega.

Banja Luka, noć između 6. i 7. novembra 2009. godine       



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttp://www.novapoetika.com

Park (Magyar)

A korán kelők által a frissen hullott, porhanyós hóba kitaposott, kacskaringós csapáson szeltem át a még alvó parkot. Nem siettem, de a cipőm alá terülő hó lassította lépteimet.
A nap ebben a pillanatban bukkant fel a láthatáron, csillogó kristálymilliárdba öltöztetve a parkot.
Szárnycsapásokat hallottam, majd hófüggöny zúdult a nyakamba, a kitaposott útra.
Ösztönösen félreléptem és mint mesében, más világba csöppentem.
Megpillantva az öreg fenyő ágait, lábaim mellett a kávébarna tűlevelű szőnyeget, úgy tűnt, helyet változtattam. Gondolatban más féltekére települve, elégedetten mosolyogtam, mert felismertem, találtam menedéket a hófedte tájon, mert a tűlevelek sokasága egy pillanatra a tavaszt idézte.
Rövid kutyaugatás rázott fel. Felemelve tekintetemet kóbor kutyát pillantottam meg. Szembe velem, a fenyő alatt a körülöttem lévőhöz hasonló kerek szőnyegen rázta le magáról a havat, melyet mint nekem, még sikerült elkerülnie. Tekinteteink találkoztak.
A kutya még egyszer felugatott, fejét, mellső lábait egyenesen tartva leült és szemembe nézett. Gyönyörű látvány. A kutya és én. Mint két planéta egyedüli lakói a végtelen hóval tele fehér űrben, a park csendjében egymást szemlélik.
Az ismét hallatszó szárnycsapásokra felemeltem tekintetemet. A szürke madár folytatta rövid időre megszakított röptét, a fenyő meglibbenő, zöld ága maradt utána. Az egyetlen nem fehérbe öltöztetett ág, mint egy kéz a távozó idegennek, integetett. Balettáncosnő, gondoltam és körülnéztem. Lábujjhegyen, fehér krinolinban állt, menedéket nyújtva barátomul hozzám szegődött és integetett.
Csupasz kezével integetett a madárnak.
Így álltam volna még, ha a kutya meg nem mozdul. Négy lábára állt és elindult. Lomha mozdulatokkal, hatalmas, földet súroló fülekkel.
Felismertem. Nyújtott fej, szűk homlok, ferde szemek.
– Bernáthegyi – suttogtam hitetlenkedve.
Kevés ilyen kutya van a városban. Egyesek számára rút, másoknak gyönyörű.
Kicsit hasonlít rám. Vaskos, rövid ikszlábak, hatalmas fülek.
Nem tudom, hangosan nevettem-e fel vagy csak mosolyogtam.
A kutya a hótakaró széléhez ért, megállt, visszanézett. Mintha mondani akart volna valamit. Talán, hogy mély a hó, vagy valami effélét.
De elindult. A hó a hasáig ért, hosszú fülei pedig, sínpárhoz hasonló, vékony két csíkot hagytak maguk után.
Tekintetemmel követtem lengő farkát, míg el nem tűnt.
Én is elindultam.

De ismét megálltam.
Még egyszer visszapillantottam a kávébarna, tűlevelű szőnyegre és az ágra. Az egyetlen zöld ág, a hótakaró nélküli, mozdulatlan volt. Csodálkozva vándorolt tekintetem fentről le, lentről fel.
Hogyan?
– Nyáron zöld vagy. Télen örökzöld!
Akkor honnan ezek a kávébarna tűlevelek.
– Mikor fested magad? Mikor öltözöl át, gyönyörűségem?
Idegen tekinteteknek kitéve, állandóan a porondon, mégis kifogástalanul öltözött, szikár és büszke vagy.
Hitetlenkedve és csodálkozva tártam szét karjaim majd sietve távoztam.
– Talán az a bernáthegyi figyel valahonnan, félrehúzódva – gondoltam faromat farkához hasonlóan rázva meg. Most már hangosan kacagtam.
A park szélén megálltam. Megfordultam.
Még egy ág, egy másik fa ringó ága szórta a hófüggönyt az általam éppen most megélt csodára.
Az első hó csodájára.

 

Banja Luka, éjjel, 2009. november 6.-a és 7.-e között.



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttp://feherilles.blogspot.com

Kapcsolódó videók


minimap