Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Bognar, Zoran: Ősklepszidra* (Protoklepsidra Magyar nyelven)

Bognar, Zoran portréja

Protoklepsidra (Szerb)

(milenijumski paradoksi)
 
Pevanje IV-VI
 
Stari–Novi Svete, 
tvoje danas biće sutra juče...
 
Tin Ujević
 
 
IV
 
Protoklepsidra I
 
                           Za Vukicu Mikaču
 
Između bezgraničnih zidova drveća
i daljina koje se stapaju sa noćima,
između neba gde se pojavljuju zvezde
svetlije od vatre i prekomerne snage
       gašenja dana, smenjuju se godišnja               305
doba u našim životima, a mi nismo
ni svesni da smo samo umorni putnici
koji, igrom slučaja, zajedno putuju
po meandrima vremena. Gde se nalazi
       Knjiga Prostora u kojoj je zabeleženo            310
bekstvo u kristalna zrnca peska...
O, Protoklepsidro, proždrljiva moruno,
ti što u svojoj utrobi drobiš nestale
gradove – histrione prekookeanskih
       duša, vijadukte Ovostranog i                          315
Onostranog, ti što bespoštedno
topiš mauzoleje svetih fragmenata,
reci, gde skrivaš testament iskona.
Reci, ko je Točak Večnog Kruga
       ograničio i ponizio lošom karmom:               320
večno se vraćati, a znati da se
ne možeš vratiti; znati da nestaješ,
a želeti ići samo napred; ići napred,
a znati da je svaki kraj samo novi
        početak; počinjati iznova i iznova,                325
a znati da su vremena uvek ista
i da se samo smenjuju filistari kojima
je svet sačinjen od kazni i nagrada
vredniji od sopstvenih duša... O, lakomi
       svete, ako je uopšte imaš, gladan sam            330
tvoje svetle strane. Oživi svoje, vekovima
umrtvljene, svetionike, nek nam napokon
osvetle introvertne zastave što vijore
na Trgu Postanja; nek nam sjedine tela
        i senke, te disharmonične ptice rugalice        335
što nervozno lete ka oblacima hedonizma
poput ishitreno izgovorenih misli;
nek nam vrate u krvotok auru mrtvih
vajara... Gledaj, hodočasnici se i
       dalje ispovedaju. Prema položaju                    340
Sunca i Meseca određuju vreme obreda.
Nisu oni nered koji trebaš da pospremiš,
niti zombiji kojima je glupost jedini
uteg za uspostavljanje ravnoteže
       na kantaru intelekta. Naprotiv, oni su,             345
poput majčinog mleka, oganj na kojem
ključa život; smaragdi kulta duha i
plodnosti koji ne zaboravljaju svoje
korene: Gea ih rađa, uz nju rastu,
       umiru i vraćaju joj se sa obiljem                      350
hrane, nakita i poletnim zvucima
panove frule... DEAD CAN DANCE!
Uz miris blagostivog tamjana donose
nam spoznaju da ne postoji ni početak,
       ni kraj, ni utvara, ni strah, ni beda, ni              355
sjaj, ni poslednji dah...; ne postoje čak
ni zločin ni greh, ni moj ni tvoj,
ni bol ni podsmeh, ni kontrolni broj;
ne postoji ni nevera ni prevara, ni
       moć ni vlast, ni granice ni zakoni,                   360
ni moral ni čast... Postoji samo
zatvoren krug: vreme i prostor ko
zemlja i plug; lepota Ništavila, ognjena
peć, prostranstvo i prisustvo, tišina
       i reč... O, Protoklepsidro, nezasiti                    365
ambisu, zašto si uslovila svoje kćeri
putosmerom jeresi, mistike,
pohlepe i entropije... Zašto im nisi
dozvolila da sretnu svoga Heruvima i
       upoznaju vlastitu pustinju, taj bizarni               370
introvertni labirint koji nas, gotovo
uvek, podseća da je detinjstvo jedina
religija iz koje se treba preobraćati.
Ono je odgovor na pitanje bez reči...
       Trebalo bi živeti za čudnovate                          375
trenutke, okupane mirisom pokošene
trave, osveštene ručicom tek rođene
kćeri... Znaš, na ovom svetu postoji mnogo
više stvari od smrti i poraza... Treba
       im samo dati priliku. Zen mistik reče:              380
To sve zavisi od tebe. Život je po sebi
čisto platno. On postaje ono što ti
naslikaš na njemu. Ti možeš naslikati
haos, a možeš naslikati i blaženstvo.  
       Ova sloboda je tvoja slava. Ti je                       385
možeš upotrebiti na način koji može
tvom životu doneti pakao, a isto
tako i na način koji može doneti
lepotu, blaženstvo i nešto rajsko. Sve
       to zavisi od tebe: čovek poseduje                    390
svoju slobodu*.... Pravi dijalog je
samo s Bogom. Pravi dijalog je sa samim
sobom. O, Protoklepsidro! O, Oče, Sine,
Sveti Duše, kako živeti a znati da je
       vreme jedini prostor za koji se vredi                395
boriti. O, Enigmo Sveta, epifanijo
drevna... Tražiti celinu u onom što je
porozno, pronaći ključ sopstvenog trezora.
Tražiti neprolazno u onom što je
       prolazno, pronaći Put duhovnog jezera...         400
 
Beograd, 12. 4. 1998.
 
* Izvor: Ošo Radžniš – „Život, ljubav, smeh“
 
 
 
Protoklepsidra II
 
Kažem: vreme je jedini prostor za koji
se vredi boriti; gordi Big-Ben u grudima
hodočasnika. I kažem: vreme je u
nama prostor, rastuće ništavilo, ničija
       zemlja, odgovor na pitanje bez reči...              405
Senka zna, vreme poravnava granice,
otključava mrakove; u utrobi Vrhovnog
Časovnika čuva nestale gradove:
Vavilon, Tir, Kartaginu... Eto, u ovom
       trenutku Venecija se preobražava                     410
u akvarijum. Njene drevne temelje
proždiru svevremene morune i Trg
Svetog Marka, izgrižen solju gordih
sekundi, postaje milenijumski paradoks.
       Samo će još vreme, ubitačno, živeti na            415
tom praznom trgu: minuti će postati
faraoni tog večnog kruga zveri koji
poprima karakter večnosti kao da
više ništa ne mora da se dogodi u tom
       svetu jednosmernog proticanja. Kako to          420
da se život sveo na otmeno podnošenje
torture časova? Nije li čas što otkriva
da nebo menja boju samo glasnik noći
koja prethodi požaru nevidljivog
       zbivanja? Zar podnositi jaram ove                  425
barijere života podignute pred
barijerom divovskih kazaljki znači
samo još bolje razumeti kakva je
priprema za ropstvo ovog svevremenog
       utamničenja? Pritešnjeni sporošću                  430
njegovog proticanja, poput glave zveri
u klopci, dani su postali estetski
klonirani... kao da ništa nije moglo
da umakne toj indigo metamorfozi.
       Svaku novu misao uništili su ti                        435
samodovoljni gorštaci: buknulo je
neukrotivo poniženje Hominisa
priklještenog sopstvenom sudbinom.
Borba protiv svrgnuća razularila
       se u njemu kao libido nateravši                      440
ga da se vrti, u smeru kazaljki na
satu, oko leša svoje hrabrosti.
Potresao ga je prizor paklenih muza
Protoklepsidre: izbledela slova
       na stranicama Svetih Knjiga, ruinirani           445
mauzoleji u Aleji velikana,
zaboravljeni jezik starosedelaca
i kolci zastava-rugalica, uvek
zabodenih u još neosvojeno parče
       zemlje... Besomučna spoznaja da sve to,         450
naizgled, nevidljivo zbivanje postoji
samo iz razloga da bi jedan čovek,
najzad, mogao da pljune u lice toj
Svevremenoj Onaniji, najčistije
       savesti i po slobodnoj volji, dovela                  455
ga je do nekontrolisanog urlika.
Mahnito ga je obuzimao zanos da
igra više nego u svoju smrt; ona
je postajala do te mere njegova
       odmazda protiv vaseljene, njegovo                460
oslobađanje od iskona, da je u
magnovenju osetio da se bori
protiv opčinjavajućeg ludila, protiv
neke vrste neobjašnjivog nadahnuća.
       Snaga što ga je dizala slabo je                        465
poznavala njegove kosti iz kojih
su vekovi isisali pranu i srž. Svaki
korak ukočenih nogu odjekivao
je u njegovim krstima i vratu; svaka
       travka iščupana stopalima, koju nije             470
video, privezivala ga je sve čvršće
za zemlju, pojačavala otpor njegovog
tela, a ono je padalo s jedne noge na
drugu njihanjem koje je presecalo
       sledeći korak. Nikada nije toliko                  475
koračao ne savijajući kolena...
Još svega nekoliko koraka udaljavalo
ga je od kopalja-kazaljki koja su
nejasno sijala u svetlosti na
       izdisaju... Još nekoliko koraka, još              480
nekoliko sekundi i još jednom će
se naći usađen u zemlju, pobeđen
telom, utrobom i vremenom, svim što
se može pobuniti protiv čoveka i
       nevremena. Ovoga puta neće biti                 485
mesta za strah, jer će znati nastaviti
svoj hod ranjenog bika. Sudbina će
moći da učini više od uništenja
njegove hrabrosti i on će se vratiti
       korenima savijenih kedrova što                    490
blistaju u crvenom vazduhu proplanka.
Svežina Novog Jutra pokloniće mu
saznanje da je vreme jedini prostor za
koji se vredi boriti, gordi Big-Ben u
       grudima hodočasnika; da je vreme u            495
njemu prostor, rastuće ništavilo, ničija
zemlja, odgovor na pitanje bez reči...
Senka zna, vreme poravnava granice,
otključava mrakove; u utrobi Vrhovnog
       Časovnika čuva nestale gradove...               500
 
Tivat-Beograd, 1998.
 
VI
 
Protoklepsidra III
 
Protoklepsidro, uspori malo, svi smo
očevi... Imam i ja svoj san, no sad
sam budan i znam: strpljenje je
dokaz visokog roda; nered-nedostatak
       samopoštovanja... Izgubljene duše               505
ne bi trebalo prizivati jer ko zna u
kakvoj su i čijoj sada misiji.
Trebalo bi tražiti celinu u onom što je
porozno, pronaći ključ sopstvenog trezora.
       Tražiti neprolazno u onom što je                  510
prolazno, pronaći Put duhovnog jezera.
Pamtiti izvornost Božije poruke...
Razlika između prošlosti i sadašnjosti,
sadašnjosti i budućnosti, nije ništa
       drugo nego debela senka sudbine.                 515
Toliko toga je prošlo pored nas
a da nismo osetili ni dašak života,
ni smisao poruke, ni stisak tople
ruke; da nismo čuli ni uzbunu
       podsvesti, ni sirene poroka, ni                      520
odvratan krik na cesti... U svojoj
samodovoljnosti izgubili smo osećaj
i za vreme, i za stvarnost i za
fantaziju, ali nam je, ipak, ostalo
       dovoljno snage da rukama znatiželje             525
otvorimo vlastite škrinje. Učinimo to
nervoznim trzajem. Umesto oglodanih
kostura ugledaćemo papirnatu ceduljicu
na crvenosjajnoj svili na kojoj je
       paučinom ispisana jevrejska izreka:              530
SVRHA UČENJA NIJE ZNANJE, NEGO
ŽIVLJENJE. SVRHA MOLITVE NIJE
DA SE ČUJETE, NEGO DA SLUŠATE...
Pravi dijalog je samo s Bogom,
       pravi dijalog je sa samim sobom...                535
Čudno kako vreme provodimo
bežeći od onoga što jesmo, kako
želimo sve i kako želimo odmah.
Međutim, Bog nije tako podesio
       klepsidru. U pepeljari pseudovečnosti           540
gore dve cigarete uprljane zelenom
čojom koje simbolizuju naš
zajednički lanac. Dok gore, dobro je,
povezani smo istim karikama, ali
       svakog sledećeg trenutka pepeo                     545
postaje sve veći, a naše karike
sve nagriženije... Odakle potiče
ta slepa vera u čudo da će
čikovi postati nove cigarete?
       Odakle to ropstvo eskapade? Budnost            550
i svest su nam bili važni kao vazduh
koji dišemo; visprenost kao sveta
voda; a sada isprazna retorika
jednosmernog proticanja vlada ovim
       svetom. Predali smo se bez strasti,                  555
amputirali duh bez žaljenja...
O prokleta Protoklepsidro, ti što
imaš moć da istopiš čak i uklesane
glave onih trgovaca bioritmom sa
       planine Rašmor, ti što u svojoj utrobi             560
drobiš nestale gradove – histrione
prekookeanskih duša, vijadukte
Ovostranog i Onostranog, ti što
bespoštedno topiš mauzoleje
       svetih fragmenata i pretvaraš ih                      565
u stalaktite, reci, gde skrivaš
testament iskona. Reci, ko je Točak
večnog kruga ograničio i ponizio
lošom karmom: večno se vraćati,
       a znati da se ne možeš vratiti;                         570
znati da nestaješ, a želeti ići
samo napred; ići napred, a znati
da je svaki kraj samo novi početak;
počinjati iznova i iznova, a
       znati da su vremena uvek ista                        575
i da se samo smenjuju filistari
kojima je svet sačinjen od kazni i
nagrada vredniji od sopstvenih duša.
O Protoklepsidro, razbijam te i
       izlazim iz tvoga ropstva, iz tvoga                  580
logora jednosmernog proticanja.
Bežim od tvojih kerbera-simulakruma,
od tvog vekovnog pamćenja velikih
pogroma. Bežim od tvojih nezasitih
       kopalja-kazaljki koja nejasno                        585
sijaju u svetlosti na izdisaju...
Još nekoliko koraka, još nekoliko
sekundi i moći ću da pevam o
tvojoj moći i o njenoj nemoći jer
       sada znam da ne postoji ni početak              590
ni kraj, ni utvara ni strah, ni beda
ni sjaj, ni poslednji dah; ne postoje čak
ni zločin ni greh, ni moj ni tvoj, ni
bol ni podsmeh, ni kontrolni broj; ne
       postoji ni nevera ni prevara, ni                    595
moć ni vlast, ni granice ni zakoni, ni
moral ni čast... Postoji samo zatvoren
krug: vreme i prostor ko zemlja i
plug; lepota ništavila, ognjena peć,
       prostranstvo i prisustvo, tišina i reč...          600
 
Beograd, 1998.


FeltöltőFehér Illés
KiadóKairos Sremski Karlovci
Az idézet forrásaNovi čovek
Könyvoldal (tól–ig)21-34.
Megjelenés ideje

Ősklepszidra* (Magyar)

(ezredéves ellentmondások)
 
IV-VI Ének
 
Te Régi-Új Világ,
a ma holnap tegnapod lesz...
 
Tin Ujević
 
 
IV
 
Ősklepszidra I
 
                           Vukica Mikač-nak
 
A végtelen fák-alkotta falak
és az éjjel összeolvadt távolság között,
ahol az égen a tűztől fényesebb  csillagok
jelennek meg és a naplemente hihetelen
       ereje között, életünkben egymást                  305
váltják az évszakok, mi meg még nem
értettük meg, csak fáradt utasok vagyunk,
akik az időzónákon keresztül, köszönve
a véletlennek, együtt utaznak. Hol van
       a Tér Könyve, amelyben jegyzik,                  310
menhely a homokkristályszem...
Ó, Ősklepszidra, te falánk tőkehal,
te, aki bensődben eltűnt városokat
zúzol – óceántúli lelkek komédiásait,
       Innenoldali és Túlodali szakadékok              315
feletti hidakat, te aki a szent töredékek
mauzóleumát könyörtelenül rombolod,
mondd, az őstestamentumot hol rejted.
Mondd, az Örökös Kör Kerekét viseltes
       karmával ki korlátozta és alázta meg:            320
szüntelnül visszatérsz, ám tudod,
nem térhetsz vissza; tudod, eltűnsz,
de csak előre mégy; előre mégy,
ám tudod, minden vég csak új
       kezdet; mindig újra és újra kezded,               325  
ám tudod, az idő váltig ugyanaz, csak
a nyárspolgárok változnak, akik szerint
saját lelküktől is értékesebb büntetésekből
és kitüntetésekből áll a világ... Ó, te kapzsi
       világ, ha egyáltalán létezik, fényes                330    
oldaladra vágyok. Támaszd fel
a századok óta tetszhalott lámpásodat,
világítsa meg végre a Lét Terén lobogó
befelé-fordult zászlókat; egyesüljön testünk
       az árnyakkal, ezekkel a meggondolatlanul     335  
kimondott gondolatokként a hedonizmus
felhői felé repülő ellentétes gúnymadarakkal;
vékeringésünkbe helyezzék vissza a halott
szobrászok kisugárzását... Lám, a zarándokok
       továbbra is gyónnak. A Nap és a Hold          340
állása szerint határozzák meg az imaidőt.
Nem rendetlenség ez, nem kell rendet tenni,
nem is fajankók, akiknek az értelem mérlegén
a butaság az egyetlen nehezék, mellyel
       egyensúlyt teremtenek. Sőt, akár                   345
az anyatej, örökmécsesek, ahol az élet forr;
a szellem és a termékenység tiszteletének
drágakövei, akik gyökereiket nem
feledik: Gea szülöttei, mellette nevelkednek,
       halnak meg és térnek vissza hozzá                 350
étel, ékszer bőségében, a pánsíp lendületes
hangja kíséretében... DEAD CAN DANCE!
Áldott tömjénillatban hozzák számunkra
a felismerést, nem létezik se kezdet, se
       vég, se látomás, se félelem, se szükség,         355
se fény, se utolsó lehelet... ; még bűn se
vétek se létezik, az enyén se a tiéd se,
fájdalom se gúny se, ellenőrző szám se;
hűtlenség se átverés se létezik, hatalom se
       uralom se, határ se törvény se,                       360
erkölcs se becsület se... Csak a bezárt kör
az, ami létezik: idő és tér mint föld
és eke; a Semmiség, a kályha melege,
a térség és a jelenlét, a csend és a szó
       szépsége... Ó, Ősklepszidra, telhetetlen         365
szakadék, te, lányaidat miért ruháztad fel
az eretnekek, a titokzatosság, a vágy és az
entrópia útmutatójával... Miért nem engedted
meg, hogy saját Kerubjukkal találkozzanak és
       önnön pusztaságukat megismerjék,                370
azt a bizarr belső útvesztőt, mely emlékeztet
bennünket, a gyerekkor az egyedüli
vallás, amelyből átalakulni érdemes .
Az válasz a szó nélkül feltett kérdésre...
       A frissen kaszált fű illatában fürdetett,          375
éppen most született lányod keze által
eszméletre tért csodálatos percnek
kellene élni... Tudod, ezen a helyen
túl sok a halál- és vereségbeli holmi... Csak
       alkalomra várnak. Zen, a rejtélyes                 380
mondja: Minden tőled függ. Maga az élet
tiszta vászon. Olyanná válik, ahogyan
festesz rá. Ráfestheted a káoszt is,
de ráfestheted az üdvösséget is.
       Dicsőséged ez a szabadság. Te                    385
úgy is használhatod, hogy
életed pokollá válik, de úgy is,
a legszebb pillanatokat hozza,
mámort, valami mennyeit. Minden
       tőled függ: saját szabadságod                       390
rendelkezésedre áll**... Istennel valódi
a párbeszéd. Önmagaddal valódi
a párbeszéd. Ó, Ősklepszidra! Ó, Atya, Fiú,
Szentlélek, hogyan élni a tudattal,
       az idő az egyetlen tér, amiért érdemes          395
küzdeni. Ó, te Szent Rejtély, ó ősi
megtestesülés... Holmi porózusban keresni
a sértetlent, kincstárad kulcsát meglelni.
Holmi múlhatatlanban keresni
       a mulandót, a lélektó Útját meglelni...          400  
 
Belgrád, 1998. 12. 4.
 
*klepszidra – vízióra (gör.)
**Forrás: Osho Radzsnis: Az élet, a szerelem, a nevetés
 
    
Ősklepszidra II
 
Állítom: az idő az egyetlen tér, amelyért
érdemes küzdeni; büszke Big-Ben
a zrándokok szívében. És állítom: tér
bennünk az idő, terjedő semmi, senki
       földje, a kérdésre néma válasz...                    405 
Az árny tudja, az idő a határokat kisimítja,
a sötétet kitárja; a Főidőmérő
gyomrában eltűnt városokat őriz:
Babilon, Tyros, Kartágó... Íme, ebben
       a pillanatban Velence is akváriummá             410
alakul át. Ősi cölöposzlopait
mindenidők vizái zabálják és a Szent
Márk tér is, a büszke perccsóktól
kikezdve, millenniumi pradoxon lesz.
       Csak az idő, a gyilkos, él majd                       415         
azon a puszta téren: a percek ennek
a vadállatok alkotta időtlen tulajdonsággal
rendelkező örökös kör fáraói, mintha többé
már semmi sem történhetne ebben
       az egyirányba folyó világban. Hogy-hogy     420
az élet a gyötrelemórák előkelő elviselésére
szorítkozott? Hát nem az a pillanat, mely
felfedi, a változó égszín csak az éj hírnöke
és megelőzi a láthatatlan események
       lángbaborulását? Elviselni a hatalmas           425
mutatók korlátai előtt felállított ezen élet
korlátainak fogságát azt jelenti, még
jobban megérteni, milyen ennek
a mindenidők börtönének rabságára
       való felkészülés? Lassú múlásának                430
szorításában, mint a kelepcében lévő vadak,
a napok választékosan klónozottakká
váltak... mintha ezen indigómetamorfózis
elől elszökni képtelenség lenne.
       Minden új elképzelésedet tönkretették         435
az önelégült hegylakók: saját
sorsának szorításában lángol
az Ember fékezhetetlen megalázása.
A megbuktatás elleni harc sóvárgásként
       szabadult korlátaitól és kényszerítette,         440
bátorsága teteme körül, az óra
járásával egyirányba peregjen.
Ősklepszidrai pokolmúzsák látványa
rázta meg: kifakult sorok
       a Szentírás lapjain, romokban heverő           445
mauzóleum a Kiválóak sétányán,
az őslakosok elfeledett nyelve
és zászló-csúfság karók mindig
a még meg nem hódított földterületekbe
       szúrva... Eszeveszett a felismerés,                 450
mindez, a látszólag láthatatlan események
csak azért vannak, hogy egyetlen
ember, végre, tiszta lelkiismerettel,
önszántából szemközt köphesse
       a Mindenkori Kielégülést, majd                    455
ellenőrizetlen ordításba kényszerítse.
Eszelős lelkesedés vette hatalmába,
saját halálától több ez a játék;
a világegyetem elleni bosszúvágya,
       az eredettől való elszakadás                          460
oly mértékűvé vált benne,
hogy abban a pillanatban
érezte, megigéző téboly,
megmagyarázhatatlan sugallat ellen küzd.
       Az őt emelő erő csontrendszerét, melyből     465
a századok kiszívták a csontvelőt
alig ismerte. Minden merev
lábbal megtett lépés derekában és
nyakában visszhangzott; minden
       nem észrevett, de talpával kitépett                470
fűszál a földhöz csak erősebben
kötötte, teste ellenállását növelete,
az meg egyik lábáról a másikra
esve, hintamozdulattal vágta át
       a következő lépést. Térdét nem hajlítva         475
soha ennyit nem gyalogolt...
Már csak néhány lépés választotta el
a lándzsáktól-mutatóktól, melyek
a kihaló fényben zavarosan csillogtak
       csillogtak... Csak néhány lépés, még            480
néhány másodperc és még egyszer
földbeágyazott lesz, testtel, zsigerekkel,
idővel legyőzött, minden olyannal,
ami az ember és az ítéletidő ellen
       fordulhat. Ezúttal nincs mitől félnie,             485
mert vándorútját, sebzett bikaként
képes lesz folytatni. A sors majd
bátorsága megsemmisítésétől
többet tesz és vissza fog térni
       a tisztás vörös légterében csillogó                 490
hajlított cédrusok gyökereihez.
Az Új Reggel Lelkesedése felismeréssel
ajándékozza, az idő az egyetlen tér,
amelyért küzdeni érdemes, büszke
      Big-Ben a zarándokok mellében; benne         495
tér az idő, növekvő megsemmisülés, senki
földje, válasz a szó nélkül feltett kérdésre...
Az árny tudja, az idő rendezi a határokat,
kinyitja a sötétségeket; a Főidőmérő
       gyomrában eltűnt városokat őriz                   500  
 
Tivat-Belgrád, 1998.
 
VI
 
Ősklepszidra III
 
Te Ősklepszidra, lassíts, mindannyian
apák vagyunk... Álmom nekem is van, de
most ébren vagyok és tudom: a türelem
magasabbrendűség; rendbontás-
       önbecsüléshiány... Nem kellene szólítani       505
ez elveszített lelkeket mert nem tudni,
kik milyen küldetésében vannak.
Porózus anyagban kellene keresni az egységet,
saját kincstárunk kulcsára bukkanni.
       Holmi múlhatatlanban keresni                       510
a mulandót, a lélektó Útját meglelni.
Az eredeti istenüzenetet megjegyezni...
A múlt és a jelen, a jelen és
a jövő közötti különbség
       nem más, mint vastag árnyéksors.                 515
Annyi minden haladt el melletünk,
ám sem az élet leheletét, sem az üzenet
értelmét, sem a meleg kézszorítást
nem éreztünk; nem hallottuk
       a tudatalatti riadót, sem a bűnszirénát,          520
sem az utcán az undorító sikolyt...
Megelégedettségünkben elveszítettük
az idő, a valóság és a képzelőerő iránti
érzékünket is, de még mindig,
       maradék erőnkkel, kíváncsiságkarral,            525
saját szencénket ki tudjuk nyitni. Ezt
ideges rántással tegyük. Lerágott csontok
helyett fényesvörös selyemvásznon
papírcédulát találunk, melyen
       pókhálóval írt zsidó bölcselet áll:                  530
A TANULÁSCÉL NEM A TUDÁS,
AZ ÉLÉS. AZ IMACÉL NEM AZ,
HOGY HALLJANAK, HALLGASS...
Csak az Istennel őszinte a párbeszéd,
       önmagunkkal őszinte a párbeszéd...              535
Különös, ahogy önmagunk elől
menekülve élünk, ahogy mindent
akarunk és azt bizony azonnal.
Ám az Isten a klepszidrát nem így
       állította be. Az álörökkévalóság                    540
hamutartójában két, közös kapcsolat-
rendszerünket szimbolizáló, zöld
posztóval piszkolt cigaretta ég. Míg égnek,
jó, azonos szálakkal vagyunk összekötve,
       de minden következő pillanattal nő              545
a hamumennyiség, szálaink meg
egyre vékonyodnak... Honnan
az a csodátváró vak bizalom, hogy
a csikkek új cigarettákká válnak?
       Honnan a csíny rabsága? Az éberség            550
és a tudat számunkra mint a levegő,
olyan fontos volt; a találékonyság
szenteltvíz; most viszont ezen a világon
az egyirányú, üres ékesszólás uralkodik.
       Indulatok nélkül adtuk meg magunkat,        555
lelkünket nem sajnálva csonkítottuk...
Ó átkozott Ősklepszidra, te aki képes
vagy bioritmussal még a Rašmor-hegyi
kereskedők bevésett koponyáit is
       felolvasztani, te aki zsigereiben                     560
eltűnt városokat zúzol – óceántúli
lelkek komédiásait, Innenoldali és
Túlodali szakadékok feletti hidakat, te
aki a szent töredékek mauzóleumát
       könyörtelenül rombolod és azokat                565
sztalaktitokká változtatod, mondd,
az őstestamentumot hol rejted. Mondd,
az Örökös Kör Kerekét viseltes karmával
ki korlátozta és alázta meg: szüntelnül
       visszatérsz, ám tudod, nem térhetsz vissza;   570
tudod, eltűnsz, de csak előre
mégy; előre mégy, ám tudod,
minden vég csak új kezdet;
mindig újra és újra kezded,
       ám tudod, az idő váltig ugyanaz                    575
és csak a nyárspolgárok változnak, akik
szerint saját lelküktől is értékesebb
büntetésekből és kitüntetésekből áll a világ.
Ó Ősklepszidra, darabokra törlek,
       rabságodból kilépek, egyirányba                   580
menetelő táborodat elhagyom.
Menekülök látszatlény-cerberusaidtól,
az évszázadok óta emlékezetedbe
vésett kiűzetésektől. Menekülök
       a kihaló fényben zavarosan fénylő                 585
telhetetlen lándzsa-mutatóidtól...
Még néhány lépés, még néhány
másodperc és dalolhatok majd úgy
hatalmadról, mint tehetetlenségedről,
       mert tudom, nincs sem kezdet sem vég,        590
sem látomás sem félelem, sem nyomor
sem fény, sem utolsó lehelet; bűntett sincs
bűn sincs, nincs enyém nincs tiéd, nincs
fájdalom nincs gúny, ellenőrzőszám sincs;
       nincs se hűtlenség se átverés, se hatalom       595
se uralom, se határok se törvények, se erény
se erkölcs... Ami egyedül létezik az
a bezárt kör: idő és tér úgymint föld és
eke; a semmi gyönyöre, kályhaláng,
       csend és szó, tér és jelenlét...                         600
 
Belgrád, 1998.



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttps://feherilles.blogspot.rs/

minimap