Bognar, Zoran: Szerbia, fiad lehetek-e (Srbijo, mogu li da budem tvoj sin Magyar nyelven)

Aleksandru  Bašćareviću

I ponovo kažem:
Maestro moj,
predugo smo okruženi onima
koji čine dobre stvari
samo onda kada su primorani
znajući
da dobre stvari nikada ne umiru.
Sada znaš i sam
da najbolji ovde prolaze najgore.
Dozvoljavajući da nas ponižavaju
ponižavali smo sami sebe;
ponižavajući sami sebe
ponižavali smo najbliže...

I (ponovo) kažem:
kada u čoveku ubijete njegovu pravu prirodu
ona se pretvori u svoju suprotnost...
Tada privid postaje snažniji od zbilje,
a proteza važnija od tela...

I kažem:
u svojoj samodovoljnosti,
ti gordi pripadnici i otpadnici,
izgubili su osećaj
i za vreme,
i za stvarnost,
i za fantaziju...
Oduvek im je bio miliji prazan prkos,
ta šaka ničega,
taj čemer zaslepljenosti,
nego ikakva snaga i blagostanje...

I pitam:
Dokle tako? I kuda? I kako...

I pitam se ponovo:
o, malenkosti ljudskih potreba
i veličino ljudskog truda,
kako smo mogli odoleti tom iskušenju
većem od prokletstva i bola Hipatie,
većem od senke Atlantide,
vrućem od utrobe vulkana...
U bratstvu inata, bunta i uzavrele krvi
nismo više mogli ni da mu se pridružimo,
ni da se od njega u potpunosti odvojimo,
sve dok se noćas
Baščar s Prometejevom braćom
nije spustio na ušće Beograda i,
istovremeno i ponizno i ponosno,
upitao:
Srbijo, mogu li da budem tvoj sin...

Neopravdana krivica nas još uvek zbunjuje,
ali napokon smo slobodni i znamo:
naša jedina slabost
bila je strah od naše snage...
Hodočastimo dalje na putu Novog Svetla,
bez preterane znatiželje
da li će naše ruke
skinuti kletvu naših dželata...
Veruj mi, Maestro,
u toj neizvesnosti
nalazi se sva lepota sveta...

Beograd, 17. 6. 2015.

Bašćarević Aleksandar-nak
 
És ismét állítom:
Mesterem,
túl sokáig vagyunk körülvéve azokkal,
akik jót csak akkor tesznek,
ha arra kényszerülnek,
tudva
a jótett sosem hal meg.
Most magad is tudod,
itt legrosszabbul a legjobbak járnak.
Megengedve, hogy megalázzanak bennünket,
önmagunkat aláztuk meg;
önmagunkat megalázva,
a hozzánk legközelebb-állókat aláztuk meg...
 
És (ismét) állítom:
ha az ember valós természetét ölitek meg,
az ellenkezőjébe vált...
Akkor a valóságtól a látomás erősebb lesz,
a testtől meg a protézis lesz fontosabb...
 
És állítom:
ön-imádatukban,
ezek a büszke polgárok és szakadárok,
már nem érzékelnek
sem időt,
sem valóságot,
sem képzeletet...
Bármi erőtől, jóléttől kedvesebb számukra
az üres konokság,
a tenyérnyi semmi,
az elvakult üröm...
 
És kérdem:
Meddig így? És hová? És hogyan...
 
És ismét kérdem:
ó, emberi szükségletek kicsinysége
és emberi erőfeszítések nagysága,
e Hypatia átkától és fájdalmától nagyobb,
az Atlantisz árnyékától hatalmasabb,
a vulkán-belsőtől forróbb
kísértésnek hogyan tudtunk ellenállni...
A dac, lázadás és féktelenség szövetségéhez
nem tudtunk sem csatlakozni,
sem tőle teljesen elszakadni,
mindaddig míg ma éjjel
Baščar Prométheusz testvéreivel együtt
Belgrád torkolatára le nem szállt és
egyszerre alázatosan is, büszkén is
meg nem kérdezte:
Szerbia, fiad lehetek-e...
 
Az alaptalan bűn még mindig zavar,
de végre szabadok vagyunk és tudjuk:
egyetlen gyengeségünk
erőnktől való félelmünk volt...
Tovább haladunk az Új Fény útján,
különösebben nem kíváncsiskodva,
képesek leszünk-e
hóhérainkat az átoktól megszabadítani...
Mester, hidd el,
hogy a világ szép,
ebben a bizonytalanságban rejlik...
 
Belgrád, 17. 6. 2015.