Bognar, Zoran: Sve posle nas je laž

Šta radimo ovde kao ulični psi,
šta tražimo:
odobrenje za naše zablude, želje, snove
ili istinu i oproštaj...
 
Ne pričajmo šta možemo,
nego, ako možemo, učinimo...
 
Hajde, onda, priznajmo,
jer ionako, sve posle nas je laž...
A svaka laž traži svoju žrtvu,
baca je na pod...
I ako se ne boriš (protiv nje),
ako je ne demantuješ,
pregaziće te...
 
Priznajmo:
svi želimo da se oslobodimo tovara
kao grbavac svoje grbe,
kao gubavac svoje gube...
 
Zar nismo svi pred Bogom jednaki?
Nismo li svi tek ovde da slušamo
a ne da govorimo?
Nismo li svi tek izobličeno divljaštvo
u meandrima vremena i prostora,
nevidljivi vazduh Apokalipse...
 
Priznajmo:
s kim zaista želimo da budemo...
Odlaganjem ne možemo popuniti prazninu,
(već) samo odlukama (je to moguće)...
 
Ako kuća u kojoj živimo nije naša,
polako počinje sve da nas napada...
 
Priznajmo:
najgore je biti sam sa nekim.
Biti sam sa sobom mnogo je lakše...
Usamljenost jeste teška,
ali ne kao izdaja...
 
Priznajmo:
živeti u kući koja više nije tvoja
sa ženom koja te više ne želi
i nije baš neka privilegija...
 
Još jadnije je doći do licemernog kompromisa:
ako ne možeš biti sa onim koga voliš,
budi sa onim s k(oj)im možeš...
Nije svako prisustvo dovoljno.
Neka odsustva su snažnija od prisustva...
 
Priznajmo:
između nas i naših srca
postoji gotovo nesalomljivi i neotopivi led...
 
Kada otplatimo svoje dugove
priznajmo:
jer priznati znači (p)ostati slobodan
i biti vredan oproštaja i blagostanja...
Ako ne možemo da oprostimo
onda i ne zaslužujemo jedno drugo...
 
Priznajmo:
i tvoje će ruke (tada) postati kao moje,
i ti ćeš biti kao ja...
 
Beograd, 2013.

Kóbor kutyákként mi dolgunk itt,
mit keresünk:
tévhitünket, kívánságunkat, álmunk jóváhagyását
vagy valóságot és kegyelmet...
 
Ne bizonygassuk, mire vagyunk képesek,
hanem, ha képesek vagyunk, teljesítsünk..
 
Nosza, valljuk be,
mert különben is, utánunk minden hazugság...
És minden hazugság áldozatát keresi,
leteperi...
És ha nem harcolsz (ellene),
ha nem cáfolod meg,
megsemmisít...
 
Valljuk be:
terhünktől mindannyian szabadulnánk,
akár púpjától a púpos,
akár leprától a leprás...
 
Nos, nem vagyunk egyenlőek Isten előtt?
Csak szófogadókként legyünk itt
és szólni ne merészeljünk?
Az idő és tér birodalmában
vajh éppen csak torz vadak vagyunk,
az Apokalipszis láthatatlan levegője...
 
Valljuk be:
valóban kivel akarunk együtt lenni...
Az űrt habozással nem tölthetjük be,
csak határozatokkal (ha lehetséges)...
 
Ha a ház, melyben lakunk, nem a miénk,
idővel minden bennünket támad...
 
Valljuk be:
legrosszabb valakivel egyedül lenni.
Sokkal könnyebb önmagaddal egyedül lenni...
Igaz, nehéz az egyedüllét,
de nem mint az árulás...
 
Valljuk be:
házban élni, mely már nem a tiéd,
asszonnyal, aki már nem kíván,
nem valami kiváltság...
 
Még szánalmasabb az álnok egyezség:
ha a szeretett személlyel nem lehetsz,
légy azzal/avval, bárkivel...
Nem elegendő maga a jelenlét.
Bizonyos távollétek a jelenléttől erősebbek...
 
Valljuk be:
közöttünk és szívünk között
a jég szinte feltörhetetlen, olvaszthatatlan...
 
Adósságunkat törlesztve
valljunk:
valljunk, hogy (fel)szabaduljunk,
megbocsátást, jólétet nyerjünk...
Ha megbocsájtani nem tudunk,
egymást meg sem éredmeljük...
 
Valljuk be:
és karod (akkor) olyan lesz mint az enyém
és te is olyan leszel mint én...
 
Belgrád, 2013.