Lalić, Ivan V.: Szeretett helyünk (Mesta koja volimo Magyar nyelven)

Mesta koja volimo postoje samo po nama,
Razoren prostor samo je privid u stalnom vremenu,
Mesta koja volimo ne možemo napustiti,
Mesta koja volimo zajedno, zajedno, zajedno,
Pa zar je ova soba soba ili je zagrljaj,
I šta je pod prozorom; ulica ili godine?
A prozor, to je samo otisak prve kiše
Koju smo razumeli koja se stalno ponavlja,
I ovaj zid ne međi sobu, nego možda noć
U kojoj sin se pokrenu u krvi tvojoj zaspaloj,
Sin kao leptir od plamena u sobi tvojih ogledala,
Noć kad si bila uplašena od svoje svetlosti,
I ova vrata vode u bilo koje popodne
Koje ih nadživljuje, zauvek naseljeno
Običnim tvojim kretnjama, kada si ulazila,
Kao vatra u bakar, u moje jedino pamćenje;
Kad odeš, prostor za tobom sklapa se kao voda,
Nemoj se osvrtati: ničeg van tebe nema,
Prostor je samo vreme na drugi način vidljivo,
Mesta koja volimo ne možemo napustiti.

Szeretett helyünk csak általunk létezik,
A szétzilált tér csupán légvár az állandó időben,
Szeretett helyünk, nem hagyhatjuk el,
Az együtt, együtt, együtt szeretett helyünk,
E szoba tán tényleg szoba vagy ölelés,
És ami az ablak alatt rejlik; utca vagy évek?
És az ablak az első eső hátramaradt lenyomata,
Melyre ráeszméltünk, mely folyton visszatér,
És e a fal nem övez szobát, tán az éjszakát
Hol réveteg véredben fiú mozgolódik,
Éjnek évadján, midőn fényedtől riadsz,
Szobád tükrében a fiú akár egy pillelob,
És ez az ajtó vezet valahány délutánba
Mely téged egyszer s mindenkorra túlélt
Amikor belépsz, jelentéktelen mozdulataid
mint tűz a rézbe, egyetlen emlékké forrnak;
Ha elmész, vízként zárul be mögötted a tér,
Ne nézz vissza: rajtad kívül nincs semmi,
A szoba csak egy másként érzékelt tér,
Szeretett helyünk nem hagyhatjuk el.