Radivojević, Dušan: Vidám játék labdával (Radosna igra loptom Magyar nyelven)

Uzmeš loptu, pustiš je da padne,
da odskoči, ponovo je uzmeš, zavrtiš,
pustiš da na tvom prstu cirkuliše,
tad je baciš,
ona odleti ravno u ruke drugog igrača
koji želi dugo da je zadrži, zadržava je,
ljubi je, mazi, ne želi da se rastane sa njom,
najzad otkida sopstvenu glavu i baca je
umesto lopte u prostor, njegovu glavu,
njegovu žrtvovanu glavu dočekuje na
ispružene dlanove naredni igrač, šutira je,
gazi, seda na nju, pravi od nje ni malo
loptaste figure, metamorfozira je, dakle,
vuče je za uši, za nos, baca u vasionu
odakle je požudno, usijanih očiju čeka
sledeći igrač – dočekuje je, hvata, grli,
a u istom trenutku hvata od nekud prispelu
loptu koju je obezglavljeni igrač konačno
i ipak
izgubio i on, on
                   ON
ima dve lopte, ni malo slične,
dva monumenta, još za života
podiže sebi spomenik,
stoji ponosno na njemu dok mu na
usnama lagano izumire urlik i ti,
TI
koji si prvi zavrteo, prvi
bacio loptu, bacio je da se igraš sa njom,
osetiš nešto prazno
nešto sasvim prazno i ledeno
pod svojim tabanima, pogledaš dole,
klecava kolena ti smetaju,
ispraviš ih i onda dobro vidiš
kako je ispod tebe halapljivo
zinulo nebo…

Fogod a labdát, elengeded, essen le,
pattanjon, ismét kézbe veszed, megpörgeted,
hagyod, ujjadon forogjon,
majd eldobod,
egyenesen egy másik játékos kezébe,
aki hosszan akarja magánál tartani, fogja,
csókolja, simogatja, nem akar megválni tőle,
végül saját fejét veszi és a térbe
labda helyett dobja, fejét,
feláldozott fejét kinyújtott karral
a következő játékos várja, rugdossa,
tapossa, ráül, nem labda formájú figurákat
készít belőle, átalakítja, tehát,
fülét, orrát cibálja, a világűrbe dobja
ahonnan a következő játékos sóvárogva,
csillogó szemekkel fogadja – megfogja, öleli,
ám abban a pillanatban a valahonnan érkező labdát
 is megfogja, melyet a fejétvesztett játékos végre
és mégis
elveszítette így ő, ő
                            Ő
két labdát tart, cseppet sem hasonlóakat,
két alkotást, még életében
önmagának emlékművet állít,
büszkén áll rajta míg ajkán
lassan elhal a sikoly és te,
Te,
aki a labdát először
pörgetted, dobtad, hogy játszhassál vele,
sivárságot érzel
talpad alatt valami egészen
sivárat és jéghideget, lenézel,
remegő térded zavar,
kinyújtod és tisztán látod,
ahogy alattad mohón
nyílik az ég...