Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Risojević, Ranko: Nagy bosnyák elégia (Velika bosanska elegija Magyar nyelven)

Risojević, Ranko portréja

Velika bosanska elegija (Szerb)

Petru Kočiću

 

»U to tiho veče, nad pomičnom vječnošću«

 

1.

Nemjerljivost uzdaha je znatna,

kraj vatre, ili u hladnoj izbi,

kraj prijatelja, ili bez ikoga.

Znatna je visina zida,

i svaki kamen u njemu,

i svaki crtež u kamenu.

 

Šta čini vrutak vodeni, bez glasa,

i školjka bez tijela, bez bisera?

 

Mi čujemo samo svoj glas,

koji se premeće između budućnosti

i još dalje prošlosti.

Slušamo glas usnulih gorskih vila

i drhtimo, kao djeca u strahu.

 

Šta bi tu mogla učiniti predaja,

lukavi osmijeh, ili poklon samo?

 

S poda zemljanog diže se čovjek,

dok ono bivšem, koji još sjedi,

stavljaju omču – šume nikoga ne oplakuju.

 

Mravlje kolone stižu iz srednjeg vijeka,

noseći tijela radoslava i tijela gorčina,

kako svoj poklon životu u smrti.

 

2.

Svoju dušu rijeka prenosi nebom.

kamen koji dotakne stopalo

stapa se sa snjim, počinje da zrači.

Jutro je uvijek iznad svega, prije riječi;

jutro je iza svega, iza svake riječi:

čuvar ljudi od snova i straha.

 

Glas se pronosi rijekom, rijeka nebom;

odjek međusobnog sudaranja u bezvazdušju.

Iza stvrdnute suze teče beskraj.

 

U to tiho veče, nad pomičnom vječnošću,

još jednom sa svima u sebi,

još jednom bez ikoga u sebi.

 

3.

Kao mali bosanski konji,

poslije uspona, na pojilu,

svoje snažno bilo slušaju riječi,

od kog u tjelu sve ciliče i odzvanja.

 

Traži se glas bez pukotine,

kao zvono zrele kruške,

glas što ujutro, u podne i svečeri,

jednako se valja gajevima i utrinama,

pomaman i brz kao odjek rike.

 

Riječi se uzglobljuju kao tijela u zemlji,

riječi ključnjače i žličnjače,

riječi bedrene kosti.

 

Kad se spominje Bosna vrisne se;

iza samo zid, ispred samo zid,

a iznad ljudi na stećcima jašu.

 

Kao drhtaj putuje zlatnom žicom tkanice

glas dvojnica i onoga koji,

još uvijek, traži kamen za uzglavlje.



FeltöltőFehér Illés
KiadóGlas Banja Luka
Az idézet forrásaBosanske elegije
Könyvoldal (tól–ig)5. strana
Megjelenés ideje

Nagy bosnyák elégia (Magyar)

Petar Kocicnak

 

»E csendes estén, suhanó öröklét felett«

 

1.

Nagy a sóhaj mérhetetlensége

a tűz mellett vagy a rideg szirteken,

barát mellett vagy magányos telepen.

Nagy a fal magányossága is

és benne minden egyes kő

és a kőben minden egyes redő.

 

Miért hallgat, miért néma a hullám

és miért nincs a kagylónak teste, gyöngye?

 

Mi csak önnön hangunkat halljuk,

mely a holmi jövő és a még távolabbi múlt

között szédül, vergődik.

Alvó tündérek hangjait hallgatva

megriadt gyerekként reszketünk.

 

Mit tehetne itt a békés meghátrálás,

a ravasz mosoly vagy az ajándék?

 

A földről felemelkedik az ember,

míg a visszamaradtnak, az ülőnek,

kötelet készítenek – az erdő senkit sem sirat.

 

Hangyák hada érkezik a középkorból,

hozzák a megdicsőülés és a keserűség testeit,

az életbe a halál ajándékait.

 

2.

Lelkét a folyó a kék éggel viszi át.

A kavics, mely hűvös talpat érint,

összeforr vele és sugározni kezd.

A reggel mindenek előtt van, minden szó előtt,

a reggel mindenek után van, minden szó után;

emberi álmok, félelmek őre.

 

A hangot a folyó viszi szét, a folyót az ég,

légüres térben visszhangzik összeütközésük.

A fagyott könny után a végtelenség hull.

 

E csendes estén, suhanó öröklét felett,

bennem még egyszer mindenkivel,

bennem még egyszer éppen senkivel.

 

3.

Mint az apró bosnyák lovak

az itatónál kaptató után,

a szavak hallgatják vad lüktetésüket,

mitől a testben minden sejt megremeg, visszhangzik.

 

Megtöretlen hang kerestetik,

az érett körte hangja,

hang, mely hajnalban, délben és napnyugtakor

lugasokkal és mezőkkel kergetőzik,

mámorító és szédítő, visszhangzó.

 

A szavak testekként ékelődnek a szikár földbe,

a kulcs- és lapockacsont szavai,

a medencecsont szavai.

 

Ha Boszniát említik, nagyot rikolt;

mögötte fal, előtte fal,

és mellette  az emberek sírkövekre hágnak.

 

Gyenge remegésként arany szálon fut tova

a követő hangja és azé is,

aki még mindíg sziklát keres vánkosul.



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttp://feherilles.blogspot.com

minimap