Simonović, Simon: Ni traga od vatrice

Ne dodiruj me, ne obraćaj mi se više,
Ne opominji me šta je dobro, a šta ne,
Pusti me da zaspim, kao da se ništa
Nije desilo. Ne kinji me, ne mrcvari,
Gospode moj, nek odletim, odlepršam,
Pokunjen, smrvljen, bez zaokruženog sna.
Dobio sam to što jesam, i tačka,
Najčešće odoka, a bogme i ponešto
Što mi baš lično nije bilo namenjeno.
Ostavi mi ovo malo prnja, zavežljaj
Ispod levog pazuha i ne pitaj me
Za zamršeno klupko u nedrima.
Predugo smo zajedno, otkada
Bez dodira, primećuješ li, ogrubeli,
Sleđeni od pogleda oči u oči:
Svukud ugarci, ni traga od vatrice.

Ne érj hozzám, többé ne szólj hozzám,
Ne figyelmeztess arra, mi a jó és mi nem,
Hagyj aludni, mintha semmi sem
Történt volna. Uram, ne sanyargass,
Ne gyötörj, elszállnék, elröppennék,
Csüggedten, eltiporva, álom fosztottan.
Kaptam amit kaptam, és pont,
Csak úgy, szemmértékre, de biz isten itt-ott
Azt is, ami szmély szerint nem nekem szánt.
Hagyd meg nekem ezt a néhány rongyot,
Hónom alatt a köteget és ne kérdezd meg,
Keblemben az összekuszált halmaz mit jelent.
Túl soká vagyunk együtt, amióta
Érintés nélkül, észreveszed-e, eldurvultunk,
A szemtől szembeni tekintektől dermedten:
Mindenütt csak üszök, tűz sehol.