Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Tadić, Goran : 149. pokušaj da napišem poslednju pesmu tebi

Tadić, Goran  portréja

149. pokušaj da napišem poslednju pesmu tebi (Szerb)

Taman mi se učini da se mirim sa nemanjem tebe,
a onda shvatim da će još mnogo vode obrazima proteći,
dok se ne dogovorimo
da treba da živiš u kutijici za sitnice,
zaturenoj na tavanu, prekrivenoj prašnjavim sećanjem.
Još uvek štrčiš u šumi drugih žena,
kao Pančićeva omorika.
Gledam te ponosno, kao da si iz mog dlana iznikla,
kao da je moja zasluga što si stasala u najlepše zelenilo,
u jedini orijentir, meni vidljiv gde god da sam.
Jednom ćeš mi, nadam se,
oprostiti što nisam neko bolji,
kada te već ovoliko volim.
Pokušao sam da te volim manje,
ali to sa tobom nije moguće.
Trudim se da ti ne pripišem
baš svaku nesanicu, ali ne uspevam.
Čim trepnem, sanjam te.
Kako ti napreduješ sa zaboravom?
Znam, teško je i žive zaboraviti.
Ne brini, uspećeš,
samo ne smeš zaboraviti
da moraš da me zaboraviš.
Pomoći će ti ružne uspomene.
Ništa mi tvoje po zakonu ne pripada,
a opet, sve tvoje je moje.
Lopovska posla.
Slažem dragulje uspomena,
prebiram, prebrojavam, ali te ne trošim.
Ne dam da te zaboravim.
Da mogu kroz vreme da se vratim, ne bih se rodio.
Da mogu da me nema, kao da me nije bilo,
da ne moraš da se mučiš da me zaboraviš,
niko srećniji od mene ne bi bio.
Neka me nigde. Neka me nikad.
Neka me, za tvoj spokoj, za tvoju sreću,
da me nikad ne sretneš i ne zavoliš,
da ne ostaneš upamćena kao Tadićeva omorika.



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttp://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=1125.0

A hozzád írott utolsó levél 149. kísérlete (Magyar)

Mikor már úgy tűnt, hiányodba belenyugszom,
rájöttem, az arcokon sok víz csorog még le ,
míg meg nem beszéljük,
a padlásra dobott, poros emlékezettel belepett
apróságok szelencéjében kell élned.
Pančić* lucfenyőjeként
a nők erdejéből még mindig kimagaslasz.
Büszkén nézlek, mintha tenyeremből keltél volna ki,
mintha az én érdemem lenne, hogy a legszebb növény lettél,
bárhol vagyok is, számomra az egyetlen tájékozódási pont.
Egyszer, remélem,
megbocsátod, hogy valaki jobb nem vagyok,
ha már ennyire szeretlek.
Megpróbáltalak kevésbé szeretni,
lehetetlen feladat.
Igyekszem minden átvirrasztott éjszakát
nem rovásodra írni, nem sikerül.
Amit pislantok, rólad álmodok.
Te hogyan haladsz a feledéssel?
Tudom, az élőket is nehéz elfeledni.
Ne aggódj, neked sikerülni fog,
de nem szabad elfeledned,
hogy engem el kell feledned.
A kellemetlen emlékek majd segítenek.
A törvény értelmében ami tiéd, ahhoz semmi közöm,
mégis, minden, ami tiéd, az enyém.
Csibész-ügy.
Emlék-ékszereket halmozok,
válogatok, számlálok, de téged nem bántalak.
Feledni nem feledlek.
Ha vissza tudnék menni az időbe, meg sem születnék.
Ha megtehetném, ne létezzek, nem is éltem,
ha nem kellene feledésemmel küzdenek,
tőlem boldogabb senki sem lenne.
Sehol sem vagyok. Sohasem léteztem.
Nyugalmadért, boldogságodért,
sohase találkozz velem, sohase szeress meg,
hogy ne Tadić lucfenyőjeként emlékezzenek rád.
 
* Pančić, Josif (Páncsity Joszif / 1814 – 1888) horvát származású szerb botanikus, a szerb ökológia megteremtője.



FeltöltőFehér Illés
Az idézet forrásahttps://feherilles.blogspot.rs/

minimap