Topić, Jasmina : Unutrašnje putovanje

Često tražim tu sobu, između malenih trgova, ili
među ušuškanim stanovima, ulicama, u kojoj bismo
konačno boravili, samo kao dva bezimena tela,
lišena težine duša u čije postojanje ionako sumnjaš.
Samo sobu, s prozorom dovoljno visokim
da se odatle može skočiti jedino na onaj svet.
 
U njoj sastavljam knjigu, kopiju tog života, i uvek nove
rasporede starih zaključaka: da sve je na određeno vreme,
osim dobro poznatog staništa u nama.
 
Može biti bilo koji grad, i ulica, ili nepoznati jezik
kojim ćemo ipak progovoriti. Mesto za sastanak,
obmotano parom i prošlih i budućih kafa.
 
Ta soba mogla je da bude i tvoja, dok ulazim,
s napola ispuštenom dušom, već drhtavog tela da pokupim
ono što je ostalo od oglodane koske,
potrošenog pogleda –
negde na ivicama mogućih, opštih, značenja.
 
Stan je prevelik za nas, mogli bi ga trajno naseliti mnogi!
Druga lica pakla koji nosimo u sebi –
 
Ali soba, bila bi dovoljna,
da se prema njoj upravljamo, kao prema
tačnoj meri narasle crne materije;
pa da onda govorimo o konstantama svetla.
 
A sada putujemo, i daljine su samo način da se zaboravi,
i mesto, i soba, iz koje nikada i ne izlazimo.

A szűkös terek vagy suttogó szobák, utcák közt
gyakran keresem azt a szobát, melyben végre,
lelkük súlyától megfosztott, mely létezését egyébként
kétségbe vonod, két névtelen testként tartózkodhatnánk.
Csak egy szobát, de elég magas ablakkal,
ahonnan csakis arra a világra lehet ugorni.
 
Ott írom az élet másolatáról és a régi határozatok
új beosztásáról szóló könyvet: minden meghatározott,
a bennünk jólismert életteret kivéve.
 
Lehet bármelyik város és utca, vagy ismeretlen nyelv,
melyen mégis megszólalunk. A múlt és
jövendő kávéillatába burkolt találkahely.
 
Az a szoba a tiéd is lehetne, míg szinte
lélektelenül, remegő testtel belépek, hogy összeszedjem
azt, ami a lerágott csontokról, elherdált
tekintetekből megmaradt –
valahol ay értelem lehetséges, általános peremén.
 
Nekünk túl nagy a lakás, sokan beköltözhetnének, tartósan!
Egyéb pokollakók, akiket magunkban hordunk –
 
De a szoba elég lenne,
ha a felgyülemlett fekete anyag pontos
rendszabálya szerint viselkednénk;
majd akkor beszéljünk a fény megingathatatlanságáról.
 
Most pedig utazzunk, a távolság is csak mód, hogy feledjünk,
helyet is, soha el nem hagyott szobát is.