Bellman, Carl Michael: Fredman episztolái No 35 (Fredmans epistel No 35 Magyar nyelven)

Angående sin Sköna och hännes obeständighet.

Bröderna fara väl vilse ibland
Om glasen men intet om krogen;
Alla de hitta til drufvornas land.
Drick bröder, drick litet grand.
Hör hur de stulta och skrapa i sand,
Famla på dörrar och bulta med knogen,
Ragla och tumla med stopet i hand,
Och blöda om tunga och tand.
Fader Movitz, slå i, slå i!
Min flicka har glömt mig, jag dör trogen;
Natt och dag jämt i fylleri,
Skal all min sorg gå förbi.

Bröderna gräla om brickor och kast,
Vid Ölbägarn jämt demonstrera;
Somliga dricka et qvarter i hast,
Och draga klingorna hvasst;
Tärningar trilla, och brickan står fast;
Gubbarna slamra och stolt discurera
Än om et kyrktorn och än om en qvast;
Men Kyparn han svär som en gast.
Hå ja ja ja, det är så, ja!
Slå eld på min pipa, ge mig mera.
Flickans skål uti tankarna,
Fast hon har kostat mig bra.

Ja jag har gett hänne skänker och guld;
På barnhuset skaffa jag Barnet;
Barnet det dog; med Calas på dess mull
Jag söp Dödgräfvaren full.
Ofta ha Paltarna gått på patrull
Jag har då friat det lid'liga skarnet,
Vågat för hänne båd' ryggbast och hull,
Och slagit de hjeltarna kull.
Men, min Anna Greta! men!
Nu är jag lik fogeln snärd i garnet,
Som vil ut til sin frihet igen,
Och har knapt döden til vän.

Slå i åt mig; kanske smärtan förgår
Af safternas ljufliga syra.
Tårarna rinna på näsan; Gutår!
Mitt hjerta bättre nu mår.
Knapt har jag lefvat i femtio år,
Dock kan jag tryggt för Er alla bedyra,
At sådant Finkel som jag söp i går
Är kostligt mot kärlekens sår.
Dryp en droppa eller två,
Och häll den på hjertat, häll man fyra;
Svedan skal ta mig tusand förgå;
Tag blott en sup ofvanpå.

Aj! när jag tänker uppå hännes hy
Och ögonens brinnande lekar,
Hjertat af ängslan så tungt som et bly
Vill från buteljerna fly;
Bröstet det liknar en sväfvande sky;
Fröja mig lockar och Fröja mig nekar;
Händerna fängslas, mig ögonen bry.
Ach himmel! min sorg blir nu ny.
Men, min Anna Greta! nog,
Nog vet du nu väl på hvem jag pekar,
Fan i dej så du mig bedrog!
Slå kypare i. -  Det är nog.

Szívszerelméről és annak állhatatlanságáról

Bár a kupát kitapintani gond,
Nem véti el egy sem a kricsmót;
Hegy leve várja, ha célba jutott.
Rajta, komák, igyatok!
Mind oda tántorog, arra csoszog,
Döngeti, rázza, kaparja az ajtót,
Támolyog, olykor a földre potyog,
Vért fröcsköl a száj meg a fog.
Töltsd a bort, Movitz barátom!
Ha megcsal a lány, elő a hordót;
Éjjel-nappal a borban ázom,
Majd csak elillan a gyászom.

Csontdominó vagy a kocka felett
Pörölnek örökkön a társak;
Némelyik egy meszelyest leereszt,
S döfne beléd egyenest;
Csattog a csontlap, a kocka pereg,
Kérkedik ott valamennyi elázva,
Mondja toronynak a seprünyelet,
Csaplár a szitokra se rest.
Heje-huja, dínom-dánom!
Hé, bort ide és tüzet pipámba!
Sok pénzt vitt el a lány, de áldom,
Bár a gubát sose látom.

Szórtam ölébe a vertaranyat,
A menhelyen ordít a kölyke;
Jaj, fiam, átok apád kit itat?
Azt, aki földbe kapart!
S hogy kiszagolta anyád zsaruhad,
Dugtam a cafka ribancot előle,
Védtem, amíg a világba szaladt,
Páholtam a hadfiakat.
Ám most, Anna Gréta, végem,
Mint lépbe ragadt madárka, tőled
Már nem futhatok én meg, érzem,
És a halál a reményem.

Töltsetek újra, kialszik a kín,
Mert bűvös erő van e lében.
Csordul a könnyem; igyunk, feleim!
Könnyül a szívem is, ím.
Ötven az évem e föld terein,
Ám az az egy igaz, és sose kétlem,
Ír a kisüsti a szív sebein,
Vedeltem is én ma megin'.
Egy csöpp kell vagy kettő, három,
Négy kell a szived sebére éppen!
Annyi elég, hogy már ne fájjon,
Hajtsd fel a bort a kupából!

Ó, sima bőre eszembe ha jut,
S ahogy szeme vad tüze villan,
Ólom a szívem, a lét nyomorult,
Majd ki nem öntöm a bort.
Keble a menny puha fellege volt,
Freja hol int, hol előlem elillan,
S bénul a kéz, agyam is beborult,
S a búm is – egek! – megujult.
Jól tudom már, Anna Gréta,
S te is, ki gyötört e kínnal:
Franc essen tebeléd, te céda!
Bort ide! – Ennyi elég ma.