Lagercrantz, Olof: Min generation

Törnrosbuskarna blommade skärt när vi levde på jorden

spred över stenar och gräs röda blodets färg.

Överallt var det blod. Det klibbade vid våra händer.

Städerna sjönk i grus, havet och himmelen brann.

Mödrarna kastade de brinnande barnen i floden.

Natten var utan slut, dånande, giftig och het.

- Ingen höjde en hand men skulden växte och växte,

utan att veta vårt brott fällde vi själva vår dom.

Frälsaren vaknade ej. Han sov i sin gyllene krona.

Över hans stelnade drag dröjde ett leende kvar.

Vägen gick djupare in, och mörkret omslöt vår bana

tills vi nådde ditt land, bleka, förtrogna död.

Eviga stjärnor spred kring sorgsna pannor sitt skimmer.

Sommarens nyponblom föll ur din öppna hand.

Barn som i mörker och dimma går hem bröt vi upp ifrån livet,

smög från vår ångest och skuld lyckliga in i din famn.

Mikor a földön bomlottunk, a hegyek tetejében

csipkebokor sarjadt, s rőtre pirult a gyom is.

Vérbe merült a világ. Tenyerünk nyirkos, ragacsos volt.

Városok üszke fölött menny, óceán lobogott.

Nők szórták a habokba megpörkölt csecsemőket.

Végtelen éjszaka jött, mérges, alélt, iszonyú.

Gyáván görnyedtünk, de pogányságunk hegye nőtt, nőtt.  

majd mi dörögtünk fönn gyilkos ítéleteket.

Hát a kegyes Megváltó? Mélyen, aranykoronásan   

horkolt. Tétova fény ült merev arculatán.    

Egyre alantabb csetlegtünk, örökös borulatban,      

míg nem akadtunk rád, sápatag, enyhe halál.          

Árnyékos homlokra riadt le a csillag az úrból.         

Hasztalanul hajtott néked a rózsaliget.         

Ködben fuldokló gyerekünk tovarobban az útról,   

s poklunk kínja elől boldog öledbe rohan.